7. fejezet

     Vasárnap nem csináltam mást, mint feküdtem, ettem, táncoltam, olvastam és tanultam. Az időjárás nagyon megbolondult azon a napon, annyira erősen és hidegen fújt a szél, hogy nem lehetett kint megmaradni - mondjuk meg is értem, hiszen nagyon közel van a tenger. Próbáltam keményen tanulni hétfőre, főleg történelemből, mert kellett legalább egy jó jegy a kettesért. Már nem volt sok hátra a tanévből, s nem volt kedvem egész nyáron tanulni és azon görcsölni, hogy meg ne bukjak a pótvizsgán.
     Az elkövetkezendő egy hét hamar eltelt, észre sem vettem a napok váltakozását. Minden nap írtunk vagy feleltünk valamiből, mert kellettek az utolsó jegyek a közelgő lezárásokhoz. A héten javítottam az összes tantárgyból és a történelmet is sikerült felhúznom, viszont nem dőlhettem hátra, mert még nem volt vége az évnek.
     Azon a héten szerdán, az osztályfőnöki órán Zitao felhozta az osztálykirándulás témáját. Jöttek a jobbnál-jobb ötletek, hogy hova és miért érdemes elmenni, én viszont nem vetettem fel egy helyet sem, mert mindegy volt, hogy hova megyünk. Én mindig úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy ha olyan helyre megyünk, ahova én is szeretnék, akkor megyek, viszont ha olyanra esik az osztály választása, ahova én nem szeretnék menni, akkor inkább azon a napon megyek iskolába. Természetesen ez még egyszer sem fordult elő, de van egy ilyen opcióm is.
     Ráadásul érdekes helyeket mondtak: valaki felvetette, hogy mehetnénk erdőbe kirándulni és sátrazni, vagy elmehetnénk Japánba vagy Seoulba három-négy napos nagy kirándulásra, esetleg ellátogathatnánk Pekingbe, és ott megnézi valamit. Egyenlőre nem döntöttünk, mert az egész ötletelés egy nagy veszekedésbe torkollt, s láttam Zitaón, hogy már ő sem bírja idegekkel.
     A többi napban nem volt semmi érdekes, azt leszámítva, hogy Hyunae csütörtökön felvetette, hogy majd hétvégén elmehetnénk vásárolni és moziba, esetleg elmehetnénk sétálni egyet valamerre, beülhetnénk bubble teát inni vagy fagyizni. Az összesre igent mondtam, hiszen alig járkáltunk el valamerre kettesben.
     Csütörtök este nagyon be voltam zsongva, hiszen másnap az Up&Down felvételének a napja volt.

     Pénteken mint mindig, a telefonom ébreszt. Felkelés után elvégzem a szokásos reggeli rutinom: kómásan leülök az asztalhoz és megeszek egy almát, miután elfogyasztom iszok rá egy nagy pohár vizet, elmegyek vécére, majd azután megmosom a fogam.
     A szobámban a szekrényemből előhalászom az új, rövid ujjú szürke kockás ingem és egy régebbi nadrágot, viszont az a nadrág, amiről azt hiszem hogy tiszta, sajnos nagyon is koszos, ezért ledobom a földre, hogy majd elviszem a szennyesbe. Kotorászni kezdek a szekrénybe a másik farmernadrágom után, viszont azt meg nem találom és eszembe is jut, hogy miért: mert az is koszos. Magamban fortyogok és átkozom az égieket. A harmadik farmerom is a szennyesben van, ezért maradt egy negyedik opció, ami egy fekete térd fölé érő nadrág, amit anyával vettünk - rövidnadrágokat is vett nekem, de egyenlőre még nincs önbizalmam hordani egyiket sem.
     Valahogy megéreztem este, hogy reggel peches leszek: fürdés közben leszedtem a lábam - csak sajnos véletlenül belenyúltam a borotvába és hosszú vágások keletkeztek a mutatóujjamon, továbbá a lábszáramon is éktelenkedik egy piros csík. Felveszem a nadrágot, s mikor összegombolom, rájövök, hogy egy kicsit nagy. Kihúzom a legalsó fiókot, kiveszek belőle egy pár fehér bokazoknit, majd a szekrénynek támaszkodva felveszem.
     Felveszem az inget is, majd miközben gombolom, az egyszemélyes ágyamhoz megyek a szoba végébe. A nyakamnál szabadon hagyom a két gombot, megigazítom a gallért, majd lehajolok, hogy az ágy mellől felvegyem a válltáskám. A nyakamon átdobom a pántot így felvéve a kissé nehéz táskát, az asztalomról leveszem a fejhallgatóm, majd a telefonom, s azokkal a kezemben hagyom el a helyiséget.
     Anya még alszik, apa pedig már rég elment dolgozni, ezért egyedül mozgok a házban. Egy, a mosogató fölé csavarozott barna szekrényhez sétálok amiben a kisebb tálakat, a poharakat és a bögréket tartjuk, majd kinyitom. A legfelső polcról lábujjhegyre állva a mosogatónak támasztott seprű nyelével leügyeskedem az egyik műanyag flakont, melyről anya már letépte a címkét. Lecsavarom a kupakját és beleszagolok, orrom egyből felhúzom, mikor megérzem annak a beazonosíthatatlan italnak az aromáját, amit anya pár nappal ezelőtt ivott. Jó alaposan kiöblítem, másodszor is beleszagolok, már nem lehet érezni. Teletöltöm vízzel, majd visszacsavarom a kupakot. Széthúzom az oldaltáskám cipzárját és beleteszem az üveget, viszont úgy a cipzárt már csak félig lehet behúzni. Pazar.
     Átsétálok a nappalin, majd az ajtó melletti cipős szekrényből kiveszem azt a szürke Vans cipőt, melyet anyával tegnap vettünk, a nadrágokkal, pár pólóval és inggel együtt - anya mondta, hogy már megengedhetjük magunknak a luxust, hogy több ruhát vegyen nekem. Visszamegyek a konyhába, mert a konyhaasztalon hagytam a telefonom és a fejhallgatóm. A fejhallgatót a nyakamba teszem, majd annak zsinorját átvezetem az ing alatt. Bedugom a csatlakozót a telefonba, beleteszem a zsebembe a készüléket és elhagyom a helyiséget. A nappali- a bejárattól nézve - bal oldalára felfüggesztett egész alakos tükör elé állok, megigazítom az ingem, majd a tegnap frissen mosott hajam, felteszem a fejhallgatót a fejemre, s végül megigazítom a szemöldökeim.
     Hátat fordítok a tükörnek, majd az ajtóhoz érve megfogom a kilincset és kinyitom az ajtót.

     Viszonylag hamar odaérek az iskolához, melynek közelében mint mindig, most is diákok hada tartózkodik. Nem igazán szoktam megnézni őket, viszont most látom, hogy szinte az összesnek kicsi oldaltáskája van a rendes iskolatáska helyett. Talán ezek egy osztály és most mennek kirándulni.
     Becsörtetek az iskola nyitott ajtaján, köszönésre sem méltatom a portásnőt mert úgy sem köszönne vissza, majd befordulok az ajtótól balra levő folyosóra. Kevés diák lézeng a sötét folyosón, fogalmam sincs, miért nem kapcsolnak lámpát. Egészen a végéig sétálok, majd ismét balra fordulok, s kinyitom az osztálytermem ajtaját. Miért is van becsukva?
      Nagy lendülettel mennék be a terembe, de meg kell torpannom, mikor meglátom Zitaót bent. A többiek csendben ülnek és figyelik a férfit, aki előttük áll. Tao abbahagyja a beszédet és felém fordul, mikor periférikus látásának köszönhetően észrevesz. Elkéstem volna? Nagy szemekkel nézek osztályfőnökömre, aki ugyan így néz rám, még diáktársaim is mind engem vizslatnak. Gyorsan végigfuttatom rajtuk a szemem, s látom, hogy senki sem hiányzik.
     - Elkéstem? - kérdezem bambán a táskám pántját szorongatva, Taónak címezve a kérdést. De ha késtem volna, a portásnő elkapott volna. A velem szemben álló felkuncog az arcom látva, majd látványosan végigmér. Oké, ez most meglepett...
- Nem, nem késtél el - válaszol Tao, majd gyorsan felzselézett hajához nyúl, hogy az egyik rakoncátlan tincset, ami a homlokába hullott, visszasimítsa. - Igazából,  éppen előtted jöttem be.
     A bent tartott levegő mint egy hurrikán, úgy tör fel belőlem nagy sóhaj formájában. Osztálytársaim kinevetik esetlenségem, s végre nem az a gúnyos kacaj hagyja el ajkukat. Gyorsan a helyemre iszkolok, viszont a közepénél járva az útnak megbotlok az egyik fiú osztálytársam tornazsákjában, amit ismét nevetéssel kísér a többi diák, s hallom, hogy Zitao is nevet. Marha vicces. Beharapom az ajkam, érzem, hogy átmelegszik az arcom. Leveszem a táskám, a pad mellé teszem, majd lehuppanok a terem elejéből nézve a jobb oldalon álló padsornak a legelső székére. Ha Tao az előbb jött be, nem maradtam le a mondandójáról.
     - Szóval. Mint tudjátok, ma diák nap van, nem lesznek tanórák és délig kell bent lennetek - kezdi el a monológot az osztályfőnök, belőlem pedig akaratlanul előtör a meglepődés egy hangos "Mi?!" formájában. Nem lesznek tanórák?! Zitao azonnal befejezi a beszédet, a tanári asztalnak támaszkodva felhúzott szemöldökkel figyel. A többiek is hátrafordulnak és megint én kerülök a középpontba. Behúzom a nyakam, majd hajamba vezetem a kezem és összeborzolom. Kicsit hangos voltam...
- Elnézést - hajtom meg a fejem Tao előtt. Legyint egyet és elmosolyodik, egyenesen a szemeimbe nézve. Így is eléggé zavarba jöttem, most rátett egyet a lapátra Zitao is. Elkapom a tekintetem, s inkább kibámulok az ablakon. Francba! És ezért hoztam el ezt a nehéz táskát? Tegnap figyelnem kellett volna a hangosbemondóra...
     Nem igazán figyelek arra, hogy mit mond a tanár, pedig az egész délelőtt tervét leecsetelte nekünk. Zitao hangja csupán foszlányokban jutott el a tudatomig, el voltam foglalva azzal, hogy mi is lesz délután. Már nagyon várom. Oké, a ruhát és a cipőt kevésbé, de még sosem vettem részt ilyesmiben.
     Arra eszmélek fel, hogy Tao bejelenti, majd jön. Felé kapom a fejem és látom, hogy a kilincsért nyúl, majd azt lenyomva kitárja az ajtót. Beszélnem kell vele. Mivel még nem kolompoltak, ezért szabad a járkálás. Gyorsan felkelek a székből, ezután az ajtó felé veszem az irányt. Megpillantom Tao magas alakját, lassú, nagy léptekkel szeli át a folyosót.
- Mr. Huang! - Bár azt mondta, hogy tegezhetem, azért az iskolában muszáj formálisan megszólítanom. Hangom meghallva megtorpan, majd felém fordul, s érdeklődve nézi, ahogy elé kocogok.
- Mi az, Dorothy? - érdeklődik, miközben ismét visszasimítja azt a hajtincset. A fal felé fordulok, majd fejem felé fordítva a fal felé biccentek,  azért, hogy utánozzon. Arckifejezésén látom, hogy nem nagyon érti, mit szeretnék, de eleget tesz a kérésemnek. Mellém pördül, majd oldalra dől, hogy jobban hallhasson.
- Jössz ma a forgatásra? - nézek rá, egyik kezemmel a radiátornak támasztom. Mosoly kúszik az arcára, ezzel együtt pedig határozottan bólint. 
- Ki nem hagynám! Subin nem mondta, hogy pontosan hány órakor lesz? - támaszkodik a falnak, miközben inkább felém fordul, neki úgy kényelmesebb a kommunikálás.
- Nem hiszem, legalább is nem emlékszem, hogy mondott volna pontos időt - rágcsálom elmélyülten az alsó ajkam, majd oldalra rántom a fejem, hogy eltüntessem szemembe lógó frufrum.
- Mindegy, gondolom majd hív téged.
     A telefonom rezegni kezd, jelezve, hogy valaki hív. Kiveszem a zsebemből, s mikor meglátom leaderünk nevét, mosolyogva Tao felé mutatom, aki szintén elvigyorodik a lány nevét látva. Tao egy látnok. Megnyomom a fogadás gombot, s a fülemhez emelem a telefont.
- Jó reggelt, hyung. Ilyen korán? - szólok bele a telefonba jókedvűen. A vonal másik végén hallom, hogy a leader kiskutyája szüntelenül ugat.
- Szia Luxing, a háromnegyed nyolc neked korán van? - kérdezi szórakozottan. - Az istenért, Min, hagyjad már azt a macskát! - messzebbről hallom a lány ideges hangját, ami arra enged következtetni, hogy távolabb emelte a fülétől a készülékét. - Bocsi, kutyát sétáltatok - mentegetőzik, újra tisztán hallom a hangját. Aki megteheti. Nekem meg itt kell rohadnom az iskolában.
- Semmi gond. Miért hívtál? - érdeklődök, majd elfordulok a faltól, s nekitámaszkodok a radiátornak. Szemem sarkából látom, hogy Tao figyelmesen figyel engem.
- Neked is jó, ha délután egykor kezdjük meg a forgatást?
- Persze, hogy jó. Nincsenek óráim és délkor végzek.
- Okay, csak ennyit akartam. A többiekkel már beszéltem, nekik is jó ez az időpont. A fiainknak is szóltam, ők jönnek nektek szurkolni. Te kérdezd meg Zitaót, tud e jönni! Ja, és a központ előtt lesz a gyülekező, lehetőleg te se késs el! Na, cső cső, akkor majd egykor! -  Meg sem várja, míg reagálok a mondandójára, kinyomja a telefont. Mosolyogva megforgatom a szemeim, lezárom a telefonom és elteszem a zsebembe.
     - Na, mit mondott? - kérdezi kíváncsian Tao, miközben feltűri fehér ingének ujjait.
- Egykor kezdjük a forgatást. Még jó, hogy délben végzünk - teszem össze a tenyereim, imádkozást színlelve.
- Hm, akkor még lesz egy óránk. Dorothy, meghívhatlak egy ebédre? Tudok egy jó éttermet. - Miért akar mindig elhívni enni? Miközben gondolkodom a válaszon, az ujjaimat birizgálom.
- Rendben, elfogadom a meghívást - forgatom meg a szemem, mire csak egy hatalmas vigyort kapok válaszul.
- Egész délután együtt leszünk, viszont ha nem találkozunk, a parkolóban várj meg a kocsimnál. Úgy is tudod, hogy melyik. - Ez volt a végszó. Intett egyet, majd sarkon fordult és elsétált. Megdöbbenve nézek utána, s észreveszem a szemem sarkából, hogy három lány engem méreget figyelmesen. Ezek hallották az egész beszélgetésünket, vagy miért néznek ennyire?
     - Mi van? - kérdezem mogorván, mindeközben nagy fordulatot véve feléjük fordulok. Kidüllesztik a szemeiket, megrázzák a fejüket, majd eliszkolnak előttem. A fejemet rázva nézek utánuk. Döbbenet.

     Semmi érdekfeszítő nem történik délelőtt. Unalmas vetélkedőket, sorversenyeket és műsorokat szerveztek. Többnyire az osztályteremben töltöm el az időt, mert semmi kedvem sincs kvízeket töltögetni és bójákat kerülgetni. Elvagyok a telefonom társaságában, senki nem keres és senki sem szól hozzám. Igaz egy tanár sorra járja az osztálytermeket elkóborolt gyerekek után, ekkor mindig bebújok a szekrénybe, s onnan lesem, mikor megy ki a teremből. Mindig sikerül kicseleznem. Viszont érzem, hogy ezért még kapok egy kisebb fejmosást Taótól mikor kettesben leszünk, ezért már előre rákészülök, érveket gyártok a fejemben.     
     A telefonom órájára nézek. Dél lesz öt perc múlva. Igazán mehetnénk már. Gondolatmenetem végére kivágódik az ajtó, s osztálytársaim hangoskodva, nevetve szállingóznak be az osztályterembe. Megpillantanak engem, az összes lány osztálytársam az asztalom köré gyűlik. Teljesen úgy viselkednek, mintha nem piszkáltak volna a félévben. Már nem haragudtam rájuk, tiszta lappal indultam, ők is máshogy állnak hozzám.
     - Hol voltál, Luxing? - támad le Xiuxiu, az osztály legmagasabb lánya. Csontos arcán mindig mosoly ül, nagy, meleg szemeivel szinte belelát a lelkedbe. Haját egyfolytában festeti, jelenleg mélyvörös színű hosszú hajkoronája. Mind két tenyerével a padomra támaszkodik.
- Nem volt kedvem ehhez az egészhez, így bent maradtam a teremben - vonom meg a vállam, eközben ingujjam segítségével letörlöm a maszatot telefonom nagy képernyőjéről.
- Nem tudod, hogy miről maradtál le! Táncosok léptek fel, és volt itt pár cover dance csapat is - Ziyi lelkesen mesél, a haját igazgatva. Ő a legidősebb az osztályban, párszor bukott, eleinte ő tűnt az egyik legbunkóbbnak, de így jobban megismerve megváltozott a véleményem. Fekete kleopátra haja kiemeli húsos arcát, folyton vörös rúzzsal keni ki ajkait, és keveset mosolyog. Rocker, mindig feketében jár. A "cover dance" szavak hallatán felvillanyozódom, viszont el is szomorodom, mert lemaradtam a táncosokról. Mégsem kellett volna itt maradnom.
     - Mr. Huang nem keresett? - csúszik ki a számon a kérdés, elgémberedett lábaimat kinyújtom. Valahol, igazán belül remélem, hogy Zitao keresett, mert hiányolt. El is hessegetem a gondolatot, mert egy osztályfőnöktől elvárt, hogy a kóbor diákjait számon tartsa.
- De, keresett - bólint lassan Ying és megvakarja az arcát. Második legmagasabb lány az osztályban, hátközépig érő fényes haját az osztály lányainak nagyja irigyeli. Imád sportolni és bármit megehet, mert nem látszik meg rajta. Nagyon beképzelt és sokszor naiv, főleg, ha fiúkról van szó. Régen sem bírtam, s most sem tudom elfogadni.
     - Ha nem haragszotok, én sietek - húzódom hátra a székkel, majd felpattanok az ülőalkalmatosságról. Vállamra veszem a nehéz táskát, telefonomat pedig a zsebembe csúsztatom. Remélem Tao már a kocsijánál van. - Sziasztok! - köszönök jó hangosan, hogy mindenki hallja, majd pár osztálytársam majdnem fellökve viharzok ki a teremből. Keresztülrobogok a folyosón, és a portást ismét figyelembe sem véve hagyom el az iskola épületét. Elfordulok jobbra, pár méter sétálok, ismét elfordulok jobbra és besétálok a parkoló bejáratán. Tele van szebbnél-szebb autókkal, mert a diákok többsége már autóval jár iskolába, ráadásul meg is engedhetik maguknak.
     Megpillantom a bal oldalon Tao fehér Maseratiját, az utolsó helyen parkolt le. Még nincs itt, ezért megközelítem a kocsi mellett levő padkát, majd leülök rá. Vállamról leveszem a táskát és hagyom, hogy a pánt a földre hulljon. Kiveszem a zsebemből a telefont, mert nyomja a medencecsontom és a táskámra rakom. Kinyújtom lábaim, s letörlöm fekete nadrágom, már csak rutinból, mert nem is koszos. Összeborzolom a hajam, mert nem tudok mit csinálni, majd kezeimet ölembe teszem. Mi lesz már, hol vagy? Hangosan dúdolni kezdem az Up&Down-t, úgyis aktuális. Körbefuttatom a szemem a parkolón és az előtte futó utcán, csak pár ember lézeng a járdán, s autóból sincs sok.
     A nap kellemes meleget áraszt, a szél lágyan fúj. Májusban legjobb az idő, amolyan aranyközépút a nagyon hideg és a nagyon meleg között. Ez lesz az első nyaram Kínában, remélhetőleg kellemes meleg lesz és nem forrasztó, bőrt leolvasztó kánikula.
     Mikor újra körbetekintek, a távolban megpillantom Taót, amint éppen kilép az iskola ajtaján. A parkoló felé fordul, majd nagy léptekkel közelíti meg. Ő is észrevesz engem, lépteit látványosan megszaporázza.
     - Hova tűntél? - támad le azonnal, hangja keményen csattant. Felemelem a fejem, mert így arca még magasabban van. Inge mellkasáig kigombolva, a felső ujjai feltűrve, fekete csőnadrágja bokájáig feltűrve. Nincs melege abban a nadrágban?
- Hova tűntem? - kérdezek vissza felhúzott szemöldökkel, nem igazán értem, hogy kérdést pontosan mire is értette. Nagyokat nyöszörögve felállok, leporolom fenekemről a koszt, majd lehajolok a telefonomért és a táskámért. A vállamra teszem a pántot, és újra Zitao érzelemmentes arcára nézek.
     Lemondóan sóhajtva megrázza a fejét. Most meg mi van? Zsebéből előhalássza a kocsikulcsot, megnyomja a kis távirányítót, mire a luxusautó lámpái egy másodpercre felvillannak. Szótlanul sétál át a másik oldalra előröl megkerülve a kocsit, majd kinyitja a jármű ajtaját és lehuppan a fehér bőrülésre. Én is kinyitom az ajtót, majd beszállok mellé az anyósülésre. Egyszerre csapjuk be az ajtókat, majd a biztonsági övekért nyúlunk, áthúzzuk testünk felett, majd becsatoljuk azokat. Tao a zárba csúsztatja a slusszkulcsot, elfordítja, a motor pedig alig hallhatóan felbőg. Állít valamit a váltón, majd lassan kitolat, elfordul, kihajt a parkolóból, majd ráfordul az egyirányú útra.
     - Kötelező iskolai program volt, nem tudtad? - kezd bele a hegyi beszédbe, miközben meredten figyeli az utat. Ilyenkor igazán tudom utálni, mikor a tanár énjét mutatja felém. Pedig már azt hittem, hogy kettesben nem fogunk az iskolai dolgokról társalogni. Úgy látszik, tévedtem.
- De, tudtam - mormogom ellenségesen, karjaimat pedig összefonom mellkasom előtt. A lábam közt levő táskát arrébb rúgom, mert már zavar.
- Ha tudtad, akkor mért nem csináltad azt, amit előírtak? Miért maradtál bent a teremben? Hiszen az egyik tanár többször végigjárta a termeket, de nem akadt senki nyomára. Viszont te mégis bent voltál. - Nyilvánvaló dolgokat közöl, amiknek igazából nincs is igazán összefüggése.
- Bebújtam a szekrénybe - válaszolok félvállról véve a dolgokat. Zitao szigorúnak akar látszani, én viszont látom, hogy mindjárt elmosolyodik. Mikor kettesben vagyunk, nem bír úgy beszélni velem, mint a diákjával. Nem küzd tovább a mosoly ellen, széles vigyor kúszik az arcára, fehér fogait kivillantva. A váltón pihenő kezét felemeli, majd oda sem nézve nyúl a hajamhoz, s összeborzolja.
- Annyira lüke vagy - közli szórakozottan. Durcásan elhessegetem hajamtól a kezét, mert úgy érzem, már eleget borzolta. Még hogy én lüke...
- Kikérem magamnak - csapok a combjaimra, megjátszva a sértődöttet.
     - Éhes vagy már? - hagyja figyelmen kívül az előbbi mondatomat. Mindig az evés, meg az evés! Fel sem figyelek gyomrom fájására, egyszerűen ha nem gondolok rá, akkor el tudom felejteni. Valójában csak a reggeli alma van a gyomromban, azóta nem vettem magamhoz táplálékot. Bezzeg majd nyáron mennyit fogok enni.
- Egy kicsit - nyomatékosítom kijelentésem hüvelyk-és mutatóujjammal.
- Oké, mert megérkeztünk - fordítja el a kormányt balra, és beveszünk egy éles kanyart.
     Nem figyeltem az utat, le voltam foglalva Zitao nézésével. Kinézek az ablakon, és meglátok egy nagy, kirívó épületet, mely kitűnik a többi közül. Tao alig talál magának helyet, mert a parkoló csordultig tele van különféle színű és márkájú járművekkel. Azért csak akad hely valahol a közepén a kavalkádnak. Miután betolat a helyre, leállítja a motort. Kicsatoljuk a biztonsági öveket, s én nyitom ki elsőnek az ajtót, vigyázva, nehogy nekiüssem a mellettem levő autónak. A langyos, kellemes levegő az arcomba csap, nagyon örülök neki, mert az autóban fülledt meleg volt. Ha visszajövünk, megkérem, hogy húzza le az ablakokat.
     Arrébb lépek pár lépést, majd becsapom az ajtót, s hallom, hogy Tao is ugyan így cselekedik. Lezárja a járművet, majd nagy lépésben megkerüli a kocsit, s odalép hozzám.
- Menjünk - biccent a színes égőkkel kicicomázott étteremre, melynek teraszán rengeteg vendég ül az asztaloknál. Meglepetésként ér az, mikor Tao mosolyogva mutatja, hogy karoljak belé. Pár pillanatig nagy szemekkel nézem a hurkot, melyet karjával képzett, végül aprót rántok a vállamon és bal kezemmel belé karolok.
     Egyszerre sétálunk az épület felé. Miért karoltam bele? Miért kínálta fel? Miért reagálom ezt túl?! Hol a cipőnket, hol pedig a közeledő épületet nézem, mert nem merek ránézni, félő, hogy elpirulnék.
       Elérjük az éttermet, fellépdelünk a két fokos fa lépcsőn, s belépünk a kétszárnyas ajtón, mely tárva-nyitva fogad. Nagy a nyüzsgés mindenhol, mindenki beszél, nagy ricsajt keltve. Az étterem belseje nagy, az asztalok szinte csordultig tele emberekkel. A járólapot fényes, szürke lapokból rakták össze, a falon nagy, kristálycsillárok lógnak. Előttünk középen a pult található, mögötte egy ajtóval, ott lehet a konyha. A pult két oldalán még kettő hosszabb pult, mely tele van drágábbnál drágább italokkal. Meg kell hagyni, szép ez a hely.
     - Áh, Mr. Huang! - hallok meg egy ismeretlen férfihangot. Oldalra fordítom a fejem, oda, ahonnan a hang jön, s megpillantom a hang tulajdonosát, egy pincért, aki sietve szedi a lábait felénk. Ismeri Taót? A férfi magas, a fekete haja felnyalva, arcán bőrhibák, orra alatt halvány bajusz éktelenkedik. Zitao szóra sem méltatja, csak biccent egyet. Tehetetlenül állok még mindig belé karolva, nem tudom, mit csinálhatnék. - A szokásos asztal lesz? - kérdezi az úriember, túlságosan is kihúzott háttal állva.
- Természetesen - bólint Tao, a pincér pedig furcsán összeüti sarkait. Öhm, ez a fazon nagyon furcsa. Tenyereim izzadni kezdenek, jobbom még bele tudom törölni nadrágomba, de a balt sajnos nem. Tao elengedi a karom, s én próbálok nem hangosan felsóhajtani.
- Erre tessék - fordul a fickó balra, majd végigcangázik az asztalok között, alig tudjuk tartani a tempóját. Legalább is én, mert Tao a hosszú lábaival hamar utol éri. Az ismeretlen férfi az egyik sarokban árválkodó kétszékes asztalhoz vezet. Az asztal szurokfekete és a terítő vörös, mint az összes többi étteremben levőé. A szék dizájnja kevésbé nyeri el a tetszésem, mert a lábai feketék, viszont az ülőlap és a támla vörös és párnázott.
     A férfi már készülne nekem kihúzni a széket, de Tao gyorsabb, így ő teszi ezt meg helyette. Érdeklődve nézek rá, Ő pedig csak félmosollyal biccent, hogy üljek le. Halkan megköszönöm, és helyet foglalok, de azt már kicsit soknak érzem, hogy még a széket is előretolta, hogy közelebb legyek az asztalhoz. Ezt én is meg tudtam volna tenni. Zitao helyet foglal velem szemben, majd ő is betolja a széket. A lecsúszott, meggyűrődött ingujjakat visszatűri, s összegombolja nyakáig a maradék gombokat, a gallért is megigazítja. Hangyányi kényelmetlenséggel ülök egy helyben, térdeimen dobolok az ujjaimmal.
     Látom, hogy Tao az asztalon levő étlapokból elvesz kettőt, az egyiket elém csúsztatja, a másikat pedig megtartja magának. Ha tudtam volna, hogy ilyen előkelő helyre hoz, először megkértem volna, hogy vigyen haza.
- Válassz bármit - somolyog a férfi, majd kinyitja a saját étlapját. Szemem sarkából látom, hogy a fura pincér még mindig az asztalunknál van, s árgus szemekkel várja a rendelésünket. Mintha a szemei helyett hipnotikus spirál lenne, s közben azt kántálná debilen, hogy "Rendelj, rendelj!". Természetesen elképzelem a jelenetet, s akaratlanul is kitör belőlem a hangos kuncogás, viszont a szám elé kapom a kezem, hogy elfojtsam a további hangkiadást. Zitao felkandikál az étlapból, furcsán néz rám. Szerintem őrültnek tart.
     Megköszörülöm a torkom, s az asztallapon heverő étlapért nyúlok, felveszem és kinyitom, majd próbálom úgy fogni, hogy eltakarja az arcom. Szám sarkában még mindig ott bujkál a mosoly, de próbálom gondolataimat más vizekre evezni. Szemügyre veszem az ételkínálatot, s az esik le először, hogy mindegyik nagyon drága. Biztos enni szeretnék? Elgondolkodva pásztázom a listát saláta után kutatva, viszont csak csirkesalátát kínálnak, én azt pedig nem eszem meg. Biztos van a fogamra való. Bunkóság lenne, ha nem kérnék semmit. Rábukkanok a wonton levesre, ami az egyik kedvencem, s az első voksomat annál teszem le. Másodikként mézes-szezámmagos csirkét és rizst választottam. A salátát meg megkérdezem.
     - Választottál? - kérdi kedvesen, türelmesen Zitao. Leemelem magam elől az étlapot, összecsukom, majd visszacsúsztatom a tartójába. Szótlanul bólintok, miközben ránézek. Feltűnik, hogy most nincs kihúzva a szeme szemceruzával, s egyetlen fülbevalója sincs benne a fülében. - Mondd először te - biccent a gyökeret eresztett pincér felé. A fura hapsi a hátsó zsebéből elővesz egy kis füzetet meg tollat, majd közelebb lép a székemhez, még kicsit le is hajol, hogy jobban hallja, amit mondani fogok neki.
     - Hát - kezdem tétovázva, s a torkomat köszörülöm - egy tányér wonton levest kérnék, és szezámmagos csirkét rizzsel - hadarom, a pincér pedig serényen körmöl, szinte sistereg a toll hegye. Már menne át Tao felére, de gyorsan megállítom. - Illetve, az étlapon csak csirkesaláta van feltüntetve, de nem kaphatnék egy kis sima salátát? - érdeklődök, s mint általában minden kérésnél, most is, mint egy kiskutya, nagy szemekkel nézek az ipsére. Nem tiltakozik, felírja a fehér lapra.
- Természetesen. Mr. Huang vendégeinek bármit - mosolyog a pincér, majd végleg Tao felé fordul. Miért, Zitao ennyire törzsvendég itt?
- Szóval. Kérnék egy tányér csípős-savanyú levest, Gong Bao csirkét rizzsel, csirkés-zöldséges pirított tésztát és egy kis fűszeres tofut. Mindkettőnk rizsét külön tálba szeretném. - Kikerekedett szemekkel hallgatom Zitao rendelését. Ennyi mindent megeszik egyszerre?!  Nem lesz kicsit sok?
- Hamarosan felszolgáljuk az ételeket - hajol meg a pincér, sarkon fordul, majd a konyha felé viharzik.
- Oh, és Jake! - kiált feltehetőleg a pincér után Zitao, mire az azonnal megáll, visszafordul és már rohanna vissza, de Tao int neki, hogy nem szükséges. Jake? - Két üveg szénsavmentes ásványvíz is lesz! - Jake bólint, s végleg eltűnik a szemünk elől.
     - Hogyhogy Jake a neve? Hiszen kínai - utalok a pincérre pár perc elteltével, akit angol néven szólított meg.
- Álnév. A rendes nevét nem árulta el - rázza meg a fejét, majd türelmetlenül a konyha ajtaja felé pillant. Nagyon éhes lehet.  
- Mire utalt, mikor azt mondta, hogy a te vendégeidnek bármit? - kíváncsiskodok, mert már furdalja az oldalam. - Törzsvendég vagy?
     Zitao készül válaszolni, de becsukja a száját, szemei előtt pedig szinte csillagok táncolnak. Jake megindult. Hátranézek, s pont ahogy sejtettem, Jake csörtet felénk kettő másik pincértársával. Ügyesen egyensúlyozzák a tálcán a tányérokat, akár a zsonglőrök. Odaérnek az asztalunkhoz, s szépen sorban lerakosgatják elénk az ételt. Mikor a kettő ismeretlen lerakta a tányérokat, ők elszivárognak, viszont Jake ottmarad. Letesz elénk kettő poharat és az ásványvizeket, kinyitja mindkettő kupakját, és kitölti a poharakba a folyadékot. 
- Köszönjük - biccent Zitao, Jake pedig érti a célzást, felveszi a tálcáit és elsétál. Meglepően gyors a kiszolgálás.
     Zitao elém tolja a wonton levest, majd a szezámmagos csirkét, a salátát és az egy tál rizst. Az egyik üres lapostányért - nem vettem észre, hogy lerakták az asztalra - a közelembe teszi le. Az evőeszköztartóból kivesz nekem egy pár pálcikát és egy kanalat, majd a levesestányér két oldalára helyezi. Mindeközben én csak a kezeit nézem, és azon csodálkozom, hogy mennyire figyelmes.
- Köszönöm - somolygok, s illedelmesen megvárom, míg ő is elrendezi a saját tányérjait. A széket behúzza lábai segítségével, majd a kanaláért nyúl, én pedig utánozom. 
- Jó étvágyat - egymásra mosolygunk, mert sikerül egyszerre kimondanunk a jókívánságot.
     Kanalam segítségével arrébb lökdösöm a batyukat, majd belekanalazok a még gőzölgő levesbe, s megfújom. Amint megfelelő hőmérsékletűnek találom a levet, bekapom. A lé íze, olyan, mint az otthoni húslevesé.
     Csendben szürcsölöm a levest, s egy gyors pillantást vetek Taóra, aki már neki is látott a Gong Bao csirke és a rizs elfogyasztásának. Hogy lehet ilyen gyorsan enni? Egy kevéske levet meghagyok, és a töltött tésztákat sem eszem meg, mert nincs lelkierőm hozzá. Leteszem a kanalat, félretolom a tányért, majd magam elé húzom a salátával teli tálat. A pálcikákat kihúzom a papírtartójukból, összerendezem a kezemben és összecsippentek a segítségükkel egy nagy salátalevelet.
     - Remélem a húst is megeszed - Tao tele szájjal szól hozzám, eltorzult hangja váratlanul ér. Feltekintek rá, s nem figyelek oda, ezért a saláta a szám helyett a vörös asztalterítőre esik. Beleharapok a számba, gyorsan felveszem a terítőről a salátát és visszadobom a tálba. Kösz, hogy megijesztettél.  Nem szólok egy szót sem, magam elé húzom a lapostányért, melyen hat darab szezámmagos-mézes csirkemellcsík van, a pálcikával összefogom a legkisebb darab húst és bekapom. Alaposan megrágom, a méz és a hús íze keveredik a számban. Isteni finom.
     - Visszatérve az előbbi kérdésemre - kezdem, miután lenyelem a falatot. - Jake hogy értette a vendéges dolgot?
- Még mindig ezen rágódsz? - kuncog fel Zitao, mindeközben összecsíp pálcikájával egy darab tofut és a szájába teszi. Gondoltam, hogy szóvá fogja tenni. Alaposan megrágja az ételt, majd miután lenyelte, válaszol a kérdésemre: - A szüleimé ez az étterem.
     Megáll a kezem a levegőben, ledöbbenek. Erre nem is gondoltam. Akkor Tao azért ismerheti azt a pincért.
- Tényleg? - kérdezem, majd újra megmozdítom a kezem és beleharapok a második darab húsba. Tao szótlanul bólint, s csipegeti tovább a tofuját. A hús második felét is bekapom, majd pálcikámat a rizsbe mártom, összecsípek egy összeállt darabot, majd gyorsan a számba teszem, nehogy a terítőn landoljanak a rizsszemek.
- A szakácsok profik, az étel pedig mennyei - jelenti ki, csak úgy mellékesen, majd maga elé húzza a pirított tésztáját. - És ne aggódj az árak miatt, itt nekem teljesen ingyen van az étkezés - mosolyog rám, ezután minden figyelmét a tésztának szenteli.
     Kicsi megnyugvást érzek, hogy nem kell fizetnie, mert akkor lelkifurdalás nélkül hagyhatom ott a húst és a rizst. Félretolom a két tányért, ezután nekiállok elfogyasztani a salátát.
- Nyúlnak hiszed magad, hogy mindenáron a salátát akarod enni? - kérdezi szórakozottan, tele szájjal Zitao, én pedig szigorú szemekkel kapom rá a tekintetem. Abbahagyom szemöldököm ráncolását és vigyor kúszik az arcomra, mikor meglátom, hogy a szájából tömérdek tészta lóg ki.
- Tudtommal nem illik teli szájjal beszélni - dorgálom meg, majd dacosan egy jókora salátát nyomok a számba, melyet könnyen megrágok és nyelek le, mindeközben végig tartom vele a szemkontaktust. Felszippantja a tésztaszálakat, ajkai és szája környéke maszatos a szósztól. Úgy néz most ki, mint egy kisgyerek. - Amúgy meg, abbahagyhatnád a csesztetésem, oké? - kicsit gorombának érzem a hangom, de már nem tudom visszaszívni a mondatot. 
- Rendben, rendben - legyint szabad kezével, majd folytatja az evést.
     Amíg megeszem a salátát, addig Tao betermeli az összes rendelt ételt. Egy szem rizst sem hagy a tálban, a hús maradékait is felette, a tésztát is mind bepuszilta és a tofuból sem hagyott semmit. Kikerekedett szemekkel nézem, amint a hasát simogatva elégedetten hátradől a székében. Csak rosszul ne legyen.
- Tao... te aztán nem vagy semmi - bököm ki hitetlenkedve, miközben felemelem az asztalról a pohárba kitöltött ásványvizet és egy húzásra megiszom.
- Éhes voltam - vonja meg a vállát, Ő is a poharáért nyúl és beleiszik a vízbe.
     - Megbüfiztesselek? - viccelődve kérdezem, s a maradék vizet, ami még a palackban van, a poharamba öntöm. Egy pillanatra megilletődik kérdésem hallva, viszont nem sokkal később vigyor kúszik az arcára.
- Maximum én téged. Még fel is tudlak emelni.
- Azt kétlem - kacsintok rá, majd az utolsó cseppig kiiszom a poharat. Ne viccelődjünk.
- Te! - mutat felém vádlóan, hangja erélyesen csattan. Felnevetek a reakciójától, majd kézfejemmel megtörlöm ajkaim.
     Miután Zitao is megissza az ásványvizét, az órájára néz, s mondja, hogy még van húsz percünk. Mindketten felkelünk a székből, majd ismét egymásba karolva indulunk ki az étteremből. Köszönünk Jake-nek, s végleg elhagyjuk az épületet. A parkolóba megyünk, ahol már megfogyatkoztak az autók, egészen a fehér Maseratiig sétálunk. Tao kinyitja az ajtókat, majd beszállunk a járműbe.
     Már csak húsz perc. Alig várom!

6. fejezet

     Kényelmetlenül érzem magam. Szótlanul ülünk egymás mellett. A padlót nézem, miközben lábszáramon dobolok ujjaimmal. Sosem szeretek ilyen szituációba kerülni, nem szeretem a csendet, mikor ketten vagyok egy másik emberrel. Szerintem azt várja, hogy én mondjak valamit először. Miről is beszélhetnék egy tanárnak? Aprót rázok a fejemen, hogy eltűnjön a gondolat. Nem. Zitao már nem csak a tanárom, hanem a csaparttársam és a barátom. Törökülésbe helyezkedek, kezeimet ölembe teszem.

     - Szerinted... - szólalok meg, mikor eszembe jut egy kérdés. Szemem sarkából látom, hogy érdeklődve felém kapja a fejét, s én is ránézek, bele a szemébe - mit kéne tanulnunk az Up&Down után? Tudsz olyan lánybandát mondani, akiknek valamelyik számuk jó és a koreográfia is elfogadható? - kérdezem meg. Ez jó kérdés, mert a felvétel után egyből elkezdünk egy másik koreográfiát. Csak még nem döntöttünk efelől.

     - Hmm...  - Tao elgondolkodik, az állát simogatja közben. Felcsillan a szeme, felém fordul és törökülésbe helyezkedik, mint én. - AOA-től a Like a cat? Nagyon jó szám és aranyos a tánc - ajánlja mosolyogva. Érdekes a címe, még nem hallottam ezt a számot.

- Mint egy macska? - húzom fel a szemöldököm. - Tudsz videót mutatni? - érdeklődök.

     Bólint, majd felugrik a kanapéról, megkerüli, és eltűnik a folyosón. Mit értett az előbb cuki tánc alatt? Remélem nem fog kiégni a szemem. Hamar vissza is jön, és egy hatalmas iPhone-t fog a kezében. Ez aztán a tepsifon.

- Ez melyik iPhone? - tudakolom, miután leül elém.

- iPhone 6 Plus - válaszolja, miközben a telefon érintőképernyőjét böködi.

- Hány colos?

- Hat - mondja, majd elfordítja a telefont, közelebb csúszik és úgy mutatja a készüléket, hogy közben ő is lássa a videót. A hat colos nagyon nagy. Az én öt colosom is már a nagy kategóriához tartozik.

     - A dance practise-t mutatom - indítja el a videót.

     A képernyőn fekete ruhás lányok vannak magassarkúban. Már rosszul kezdődik. Az elején levő dudától frászt kapok, és attól a nyávogós hangtól még inkább. Az első másodpercekben már a tánc sem nyerte el a tetszésem. Nem, nem, nem, soha. Ah Istenem, bántja a fülem!

- Öcsém, kapcsold ezt a valamit ki! - kiáltok fel, és mielőtt a fiú reagálni tudott volna, leállítottam a videót.

     - Látom, nem tetszik - röhög fel. - Van ám más is. Az EvoL-tól a We are a bit different?

- Azt már táncolták - mondom lebiggyesztve az alsó ajkam. - Pedig tetszik a koreográfia.

- Gain-től a Paradise Lost?

- Imádom a számot de nem akarok felmosó rongy lenni.

- Amber Shake that brass-e?

- Azt majd a fiúkkal fogom táncolni. Már megbeszéltem Subinnal - mosolyodok el. Nagyot sóhajt, miközben a szemét forgatja. Szerintem kezd elege lenni abból, hogy mindenre nemet mondok.

     - Hello Venustól a Wiggle wiggle? - kérdezi, hangja lemondó. Ezt sem hallottam még.

- Még nem hallottam erről a számról - mosolygok. Arckifejezése egy "Na végre!" ábrázatot tükröz, feloldja az időközben lezáródó készüléket és beírja a YouTube keresőjébe a lánybandát és a számnak a címét.

     Rábök a dance practise-ére a számnak, a videó pedig elindul. Érdeklődve figyelem a táncot, a hat lány mozgását.  A zene és a tánc már az elejétől kezdve megfog, ráadásul nem is annyira nehéz a koreográfia.

     Megtanulható. A videó tovább megy, s már ének van. Szerencsére nem úgy hangzik, mintha Alvin és a mókusok szám lenne. Bár ez a sok seggrázás kicsit elborzasztó... na mindegy, szerintem ez lesz.

     Elnyeri a tetszésem az a három perc. Hihetetlen számomra, de egyszeri nézés után már a refrén egyik része, és az eleje a koreográfiának is az elmémben maradt. Ez könnyű lesz.

- Szerintem ez lesz az a szám - bólintok.

     Zitao kilép a YouTube-ból, lezárja a telefont, majd leteszi a parkettára.

- Jó is, könnyű is, pont nektek való - helyesel mosolyogva. A többieknek igen, de nekem annyira nem való.

- Már csak egyeztetnem kell a többiekkel - dőlök vállammal a támlára, majd oldalra döntöm a fejem. - Csak azt nem tudom, hogy fogom véghezvinni azt a fenék rázós részt. Nem bírják az ilyesmit a térdeim - simogatom meg az említett részeket.

- Menni fog - biztat Tao még mindig mosolyogva, majd felém nyúl és összeborzolja barna hajam.

- Ne, így is meg kell mosni! - kapom el a csuklóját kiabálva és rántom le a karját.

     Lefagy az arcáról a mosoly és nagy szemekkel néz rám, és az én ábrázatom is hasonló lehet. Ahogy lerántottam a karját, tenyere a combom felső részére simult. Ez... hogy jött össze? Szívem egy pillanat alatt kezd gyorsabban verni, az arcom ég és lüktet. Zitao gyorsan elkapja a kezét, ezt követően pedig megköszörüli a torkát.

- Bocsánat - böki ki azonnal, és köhint egyet. Úgy látszik, nem csak én jöttem zavarba. Két tenyerem arcomra csapom, majd párszor meggyúrom.

- Semmi gond - rázom a fejem hevesen, még mindig az arcom fogva. Nem kellett volna összeborzolnod a hajam, és akkor nem alakult volna ki ennyire kényelmetlen szituáció! - akarom a fejéhez vágni, de nem akarok veszekedést. Az én hibám is.

      Ismét csend van közöttünk. Jobb könyököm a támlára teszem, majd tenyerembe hajtom a fejem és beletúrok a hajamba. Arcom már nem ég és egyenletes a szívverésem is.

     Miért váltott ki belőlem ilyet? Mert hát  Hyunae is már egy csomószor megcsapkodta a combom... de az nem volt ennyire... intim. Ahj franc, egy férfival mégis csak másabb!

- Mikorra javítod ki a történelem első padosokat? - töröm meg a beállt csendet egy normális kérdéssel.

     Tao még a hét első felében engem is kihívott első padost írni. Az igaz, hogy nem tanultam rommá magam, de úgy érzem, egy hármast össze tudtam hozni. Remélem a jövő hétre kijavítja.

     Látványosan megrázza a fejét, mint akit most ébresztettek egy mély gondolatmenetből, majd rám emeli barna szemeit.

- Jövő hét hétfőre - mondja kisebb gondolkodás után. - Ugye tanultál rá?

- Hát... az túlzás, hogy tanultam...

- Dorothy, remélem nem egyesre írtad meg! - förmed rám. Ez megint a tanár énje.

     Magam sem tudom miért, de felhúzom magam a hangneme miatt. Addig nem szólok, míg le nem nyugtatom magam, mert nem akarok neki flegmán visszaválaszolni. Bár nem az iskolában vagyunk.

- Nem lesz egyes - mondom határozottan, megrázva a fejem. Szép mosolya újra beragyogja az arcát. Furcsa, hogy így váltogatja a két énjét.

- Úgy legyen. - Látom, hogy már emelné a kezét, hogy megint összeborzolja a hajam, de gondolom eszébe jutott a pár perccel ezelőtt történt kis dolog, és visszarakja lábszárára a tenyerét.

     - A büntetés házi dolgozatomat már elolvastad? - jut eszembe a következő kérdés.

     Kedden biológia óra közben az egyik osztálytársamnak leesett a radírja és gurult vagy fél métert. Mivel senki sem vette a fáradságot, hogy felszedje, ráadásul még a tulajdonos sem figyelt fel az elkóborolt radírra, felálltam és érte mentem. Mr. Park ezt meglátta, s rám förmedt, hogy milyen jogon kelek fel az engedélye nélkül. Ekkor csak lerendezte egy kiabálással. Mondanom sem kell, égő fejjel ültem vissza a helyemre, és még a radírt is otthagytam. A második rám szólás az óra második felében történt. Akkor egy másik osztálytársam kérdezte, hogy van-e zsebkendőm, s egy kicsit hangosabban válaszoltam neki, erre Mr. Parknál betelt a pohár, és azt mondta, hogy írnom kell egy fogalmazást a "Fegyelmezett viselkedés a tanóra közben" címmel. Egy napom volt rá, hogy megírjam, mert másnap be kellett neki vinnem a tanáriba. S mivel ő nem ért a nyelvtanhoz, lepasszolta Zitaónak az irományt, aki még mindig nem adta vissza.

- Nem, még nem. Szerintem tök felesleges volt ez az egész hajcihő -  forgatja a szemét Tao. - Sosem tudom elképzelni, mi játszódhat le ilyenkor Chanyeol fejében.

- Én sem.

     Park Chanyeol utál engem. Fogalmam sincs, mit vétettem ellene, de ez az érzés kölcsönös. Már az első hetemen a második biológia órán kihívott felelni, s arra a feleletemre kaptam egy kegyelem kettest. Nem szeretem a biológiát, unalmasnak találom. Chanyeol ráadásul a testnevelés tanárunk is, bár engem nem tanít, mert a gyógytestnevelést más tanítja. Onnan gondolom, hogy utál, hogy mikor velem beszél, egy kicsi fintor van az arcán és mindig gúnyosan válaszolgat vagy kérdezget. Igaz, hogy veszettül jóképű, mint Zitao, de akkor is utálom. Szinte minden órán feleltet vagy irat velem. Olyankor még inkább nem tudom elviselni a képét, és az elálló manó füleit. Még mindig nem értem, hogy egy koreai ember mit keres Kínában tanárként.

     - De azért kijavítom, aztán örülhet a fejének - kuncog Zitao. - Szerintem nincs is annyi javítani való rajta, a fogalmazásoddal és a helyesírásoddal nincs gond.

- Ez annyira nem igaz. Sokszor meggyűlik a bajom a jelekkel - mondom.

     A csend ismét körbevesz minket, s én kifogyok az ötletekből. Nem hiszem el... az iskolában mindig annyira könnyen megy a beszélgetés. Candy körmöcskéit hallom, amint a parkettán fut, majd a következő pillanatban azt veszem észre, hogy az ölembe ugrik. Csóválja a farkát, liheg, s a hátára fekszik. Mosoly kúszik az arcomra, majd mind két kezemmel simogatni kezdem. Egyfolytában harapdálja az ujjaim, rugdossa lábacskáival karom, csipkedi a bőröm és morog. 

     Zitao is a kutyához nyúl, cirógatni kezdi a fejét és a füleit.

- Van póráza? - kérdezem a fiút anélkül, hogy felnéznék rá, figyelmem leköti az ölemben fekvő kutya.

- Igen, van.

- Akkor elvisszük sétálni? - Nagy, csillogó, kérlelő szemekkel nézek fel Taóra. Elmosolyodik, bólint és felkel a kanapéról. A bejárati ajtó felé indul, megáll a fal mellett levő szekrénysor mellett és kinyitja az egyik fiókját. Kiemel belőle egy kék színű pórázt, s a hozzá illő kék hámot.

     Candy felfigyel gazdája távozására, majd feláll a lábamra, s amint meglátja Zitao kezében a pórázt, ha lehet, még jobban csóválni kezdi a farkát, kiugrik az ölemből le a földre, és meglepő gyorsasággal a gazdájához fut. Többször körbefutja csapattársam, csahol és lábszárára ugrik folyamatosan. Hogy örül a póráznak. Biztos tudja, hogy mit jelent már.

     Felkelek a szófáról, megigazítom az ingem és én is a bejárati ajtóhoz megyek. Eközben Tao kinyitott egy másik szekrényt, és abban kezd turkálni. Meglátom, hogy rengeteg pár cipő foglal helyet a szekrényben. Minek kell neki ennyi cipő?! Kiválaszt egy fehér magas szárú tornacipőt, melynek két oldalán díszcipzár fut végig, becsukja a szekrényajtót és a földre teszi a lábbeliket.

- Pillanat, mindjárt jövök. Addig vedd fel a cipőd és add rá Candyre a hámot - ossza ki a feladatot Zitao, majd elmegy mellettem.

     Ezzel az egésszel csak egy baj van. Fogalmam sincs hogyan kell ráadni egy kutyára egy hámot. Mindegy, megpróbálom, maximum nem sikerül.

     Lehajolok a bakancsaimért, majd felveszem őket lábaimra, fél térdemre ereszkedek és bekötöm a cipőfűzőket. A kiskutya eközben a lábam elé telepedik, leül és érdeklődve figyelni kezd. Felnyúlok a szekrény tetejére és leveszem róla a pórázt és a hámot. A pórázt magam mellé teszem, a hámot a kezembe fogom és megforgatom.

     Vajon melyik lehet az eleje? Egyáltalán ez jó rá? Hova kerül a feje?

     Arra rájövök, hogy a nagyobbik része a törzsére került, a kisebb pedig a nyakára.

     Belebújtatom a nyakát a kisebbik részbe, a kutya pedig meglepően nyugodt a művelet közben. Beledugom a lábait és összecsatolom az oldalán a csatot. Valami nem stimmel. Időközben rájövök, hogy hogy is működik a hám. A nagyobb rész tényleg a törzsére kerül, a kisebbik tényleg a nyakára, és tényleg a törzsénél kell összecsatolni a hámot. Viszont valami tényleg nem stimmel. Egy olyan része is van a hámnak, ami a kutya szügyére kerül, és aközé kell tenni az elülső lábait... nos, az a rész valahogy a lapockáján van, és az a szíj, ami a hátán kéne lennie, az is az oldalához került. Hm, nagyon furán áll.

     Candy érdeklődve néz rám, nagy szemei mintha azt sugallnák, hogy: "Ezt elcseszted, szivi."

- Hát Candy, ez így nem lesz jó - húzom össze a szemem, kicsatolom a csatot és leveszem róla a hámot.

     - Na, nem sikerült feltenni? - jelenik meg Tao mellettem, a legjobb pillanatban. Még jó, hogy az előbbi bénázásom nem látta.

     Átcserélte rövidnadrágját egy térd alá érőre, vékony fekete pulóvert vett az ujjatlanja felé, lábaira pedig zoknit húzott. Lehajol cipőiért, csípőjével a szekrényhez támaszkodik, majd felhúzza lábaira a lábbeliket, ez után pedig fél térdére ereszkedik, hogy be tudja kötni a fűzőket.

     - Jó, hogy az előbb nem láttad, mit csináltam - adom kezébe a hámot és lábra állok.

- Miért, hogy raktad fel? - kérdezi, miközben gyakorlatias mozdulatokkal szereli fel a kiskutyát. Ja, hogy ezt így kellett volna. A hám tökéletesen illeszkedik Candy apró termetére. Tao a kutya hátán levő kis karikába kapcsolja a pórázt, majd ő is felegyenesedik.

- Hát, az a lábai között levő rész az oldalára került - mutatok a kiskutya felé.

     A tanár csak nevet és vállat von. Egy szemforgatás kíséretében veszem kezembe a sapkám, megigazítom az oldalfrufrum és a fejembe húzom.

- Mehetünk? - kérdi Tao, ő már ki is nyitotta a bejárati ajtót.  Kihúzza a zárból a kulcsot, kimegy, Candy pedig készségesen követi. Én is kilépek a lakásból, majd félreállok, utat engedve a fiúnak. Bezárja az ajtót, a kulcsot a zsebébe süllyeszti.

     Lesétálunk a lépcsőkön, szegény Candy alig tudja követni gazdája gyorsaságát. Elhagyjuk a panelt és ráfordulunk a balra levő utcára.

     Kint süt a nap, kellemesen meleg a szellő és nincsenek sokan az utcán. Qingdao sosem volt egy forgalmas város, mindig épp annyi ember tartózkodott az utcákon, amennyinek lennie kellett. Persze, az autókból itt sincs hiány, folyamatosan mennek el mellettünk a különböző járművek. Az utcazaj minimális, csak az autókat, azt a pár ember beszélgetését és a madarakat lehet hallani. A belvárosból bejövő hangok, mint például egy mentő, vagy egy tűzoltó, vagy vonat hangja keverednek az utcazajjal.

     - Szeretnéd sétáltatni? - kérdi Tao, mikor ráfordultunk egy másik utcára. Ez az út már forgalmasabb, több az autó és az ember is.

- Persze! - lelkesedek és elfogadom a felém nyújtott póráz végét. Ahogy vezetem a kutyát, alig érzem, hogy a póráz másik végén kocog apró lábaival. Nem húz, még csak nem is kalandozik el, szépen üget a lábam mellett.

     Nagypapáék Angliában, vidéken laknak egy tanyaházban, s ott és el nagy termetű staffi keverék. A légynek sem ártana, nagyon szelíd és játékos. Rockynak hívják, tünemény egy teremtés. Mindig mikor nagyszüleimnél vagyok, el szoktam vinni sétálni. Nem az van, hogy húz, hanem lehet érezni, ahogy a póráz másik végénél van, és lehet is látni, nem kell ezért lenéznem. Szépen elmegy mellettem úgy is, hogy nincs rajta a póráz.

     Bezzeg Candy. Nem is érzem, meg nem is látom.

     Tao mesélni kezd a kutyájáról. Azt mondta, hogy mikor Candy hozzákerült, elvitte sétálni. Állítása szerint akkor még rakoncátlan volt a kutya, rángatta a pórázt és ráadásul nem is nagyon lelkesedett a séta miatt. Tisztán emlékszik, hogy valahogy kicsúszott a kezéből a póráz és Candy elszabadult. Árkon-bokron futott utána Tao, csak nem érte utol a kutyát, mert eközben az szűk utcától szűk utcáig loholt. Mindeközben a pórázt mindvégig húzta maga után, a járókelők pedig majdnem megbotlottak benne. Végül persze sikerült sarokba szorítania a kis csibészt.

     A történetet hallva nem állom meg nevetés nélkül. Nem is az az igazán vicces, hogy elszabadult a kutya, hanem az, ahogyan Zitao előadja. Hevesen hadnászik, a mimikája pedig elképesztően röhejes.

     Ez után én kezdtek el mesélni neki Rockyról. Elmondom, hogy ő egy nagy termetű kutya és mikor nagypapáék megkapták, nagyon húzott. Elmesélem, hogy mikor először jártam vele a töltésen, meglátott egy kóbor macskát és elkezdte kergetni. Az én kezemre valahogy rátekeredett a póráz, és a kutya maga után húzott. Hiába ordibáltam, hogy álljon már meg, mintha meg sem hallotta volna. Természetesen végül megállt, mikor a macska is eltűnt a helyszínről. Az volt életem egyik legijesztőbb, de legröhejesebb élménye.

     Mindezt Tao elborzadva hallgatja végig, ő nem nevet.

     - Itt Kínában nincs kutyád? - érdeklődik, miközben besétálunk egy parkba, melyben senki sem tartózkodik. Megcélozunk egy padot és leülünk. Candy lefekszik a lábam mellé, s hangosan liheg. Melege van.

- Nem, nincs. Anya is szeretne egyet, de apa nem engedi meg. Tudod, apa nem igazán szereti az állatokat, nem viseli el őket - rázom meg a fejem, majd lehajolok a kiskutyához és megsimogatom a hátát. Felmelegedett a naptól a bundája. Még jó, hogy nem fekete a színe. Felegyenesedek és a pad támlájának döntöm a hátam.

- Milyen ember az, aki nem szereti az állatokat? - húzza fel a szemöldökét Zitao.

- Öhm... ilyen. Mindig is ilyen volt. Volt egy hörcsögöm, azt sem viselte el - kuncogok. - Kölesnek hívták az állatot, dagadt volt és barna színű. Egyik nyáron elvittem magammal mamáékhoz. Az előszobában volt és nyitva volt az akváriuma fedele. Rockynak is szabad bejárása volt az előszobába, és hát... megette Kölest. Apából felszakadt egy gonosz kacaj, mikor csak az egyik lábát találta meg a helyén. Én kevésbé örültem a hörcsög megevésének.

     - Szegény. De amúgy én sem szeretem a rágcsálókat - borzong meg. - Egyik haverom még tavaly lepasszolta hozzám az egereit egy hétre. Párban voltak és idegesítőek, mert mindig cincogtak és egyfolytában mozgolódtak a ketrecükben. Aludni sem tudtam tőlük. S mikor egyszer etettem őket, az egyik beleharapott az ujjamba.

     Felkuncogok elképzelve a jeleneteket. Ő is nevet, szemei is mosolyognak. Elidőzök az arcán, a szeme körüli ráncokon, mosolyán és fogain.

     Mostanában egyre többet nézem, vagy eddig is ennyiszer legeltettem rajta a szemem? És miért érzek úgy, mintha ki akarna ugrani a szívem?

     - A kutyánkon kívül még a halakat szeretem. - Abbahagyja a nevetést, de halvány mosolya még az arcán marad. - Volt otthon kettő halam, mind a kettő aranyhal volt. Jó két évig meg is voltak, etetgettem őket és gyönyörködtem bennük... de egyik nap hazaérve a vásárlásból láttam, hogy a kedvenc halam Bubi, a hátára fordulva lebegett a vízfelszínen. A tenger mellett temettem el a homokba - szontyolodik el és az alsó ajkát is lebiggyeszti. Mintha csak egy öt éves mesélt volna az előbb.

     Arcát látva késztetést érzek, hogy közelebb csússzak és megöleljem, de próbálom magam visszafogni.

- Meghívhatlak egy süteményre? - Mintha az előbb nem az elpusztul haláról mesélt volna, úgy váltott témát.

- Hát...

- Ha megint az alakodat akarod leszólni, inkább maradj csendben - komorul el. - Jól nézel ki.

     Az alsó ajkamba harapok, a szabad kezemmel hátranyúlok a tarkómhoz és megvakarom. Érzem arcom felforrósodását és próbálok másra gondolni. Nem nézek ki jól, hagyjon már! Ezzel csak zavarba hoz. Arcom látván elkapja a röhögőgörcs.

- Ne nevess! Muszáj mindig zavarba hoznod? - förmedek rá hangosan. - Inkább menjünk - állok fel, Candy pedig kinyitja a szemét, feláll és ásítva nyújtózik egyet.

- Akkor meghívhatlak egy sütire? - kérdezi meg újra Tao, felállva a padról.

- Ja, meg... - forgatom a szemem.

     Kisétál három fős csapatunk a parkból és elfordulunk jobbra. A nap már nem süt annyira, s a levegő is lehűlt kicsit. Hány óra lehet? Az utca ismerős, a boltok is ismerősek. Rájövök, hogy én ezen az úton szoktam iskolába menni. Hm, olyan hosszúnak tűnt az út. Mindvégig ezen a környéken tekeregtünk, csak nem vettem észre. Elhaladunk az egyik kedvenc helyem, a könyvesbolt mellett, majd a mellette nem is olyan régen nyílt bubble teázó mellett is. Ide majd egyszer be kell mennem.

     Befordulunk a sarkon egy hosszú utcára. Itt sokan vannak az emberek és turistákat is látok. Ez az utca éttermekkel és pár szórakozó hellyel gazdag, vannak kinti standosok és ajándékboltok is. A hosszú utca végén jobbra fordulunk, az iskolához vezető utca felé. Most hova akar menni?

     Balra tartunk, és feltűnik előttem a törzs helyem, az a kis kávézó, ahová általában beülök egy sajttortára. Áh, szóval ide akart jönni.

- Mi lesz addig Candyvel? - pillantok le a kiskutyára, aki felemelt fejjel vizslat minket hatalmas szemeivel.

- Bevisszük - sétál fel a három fokos lépcsőn Zitao, benyit a magas ajtón s a bent felszerelt csengő jelez. Felhúzott szemöldökkel követem Candyt vezetve, majd becsukom magam után az ajtót.

     - Szia, Zitao! - köszön a  pultos lány, akit még nem láttam. Hosszú fekete haja van és agyonsminkelt arca. Mikor meglátja a kiskutyát, felcsillan a szeme. Új lehet? Vagy csak hétvégenként dolgozik. - Elhoztad Candyt is? - szalad ki a pult mögül, ezt követően elénk siet és letérdel a kiskutya előtt. Candy, mintha régóta ismerné, csóválni kezdi a farkát és a lány vékony combjaira telepszik. Hm, most féltékeny vagyok.

- Szia, Victoria - mosolyog rá Tao a lányra, aki időközben a kutyával a kezében felállt.

     Elengedem a pórázt, mely élettelenül hullik a lány lábai mellé. Ezek ketten ismerik egymást. Kisebb sokként ér - bár magam sem tudom, miért -, mikor puszit cuppantanak egymás arcára. Letaglózva állok és nézek az egymásra mosolygó két emberre. Ez a csaj vagy jó barát, vagy barátnő. Megmagyarázhatatlan dühöt érzek. Elküldöm gondolatban melegebb éghajlatra a csajt, egyből megutálom. Ne legyél gyerekes, Dorothy.

     - És ő ki? - néz rám a Victoriának nevezet csaj, én pedig próbálom eltüntetni a fintorom. Túl tökéletes az arca.

- Dorothy, az egyik tanítványom - válaszol neki Tao. Ezt inkább úgy kellett volna, hogy "Dorothy, az egyik barátom". Sokkal jobban örülnék ennek a mondatnak.

- Te a tanítványaiddal haverkodsz? - a hangja lekezelő, s rám néz. Hadd verjem be a képét!

- Miért, talán baj?! - kérdezem meg flegmán, mire mind a ketten meglepődnek. Látom a csaj arcán, hogy gondolatban már párszor megfojtogatott. Mind ezt egy halvány mosollyal leplezi. Leteszi Candyt a földre, én pedig a pórázért nyúlok és felemelem. Victoria megereszt egy fintort felém, majd peckesen megfordul és visszatipeg magassarkújában a pult mögé. Nyeregben érzem magam, muszáj elvigyorodnom.

     - Ezt kedvesebben is meg lehetett volna kérdezni. Tiszteletlen voltál - hajol közelebb a fülemhez Zitao, arcvonásai kemények, s megint a tanárt látom magam előtt. A mosoly lehervad az arcomról, nagy szemekkel nézek bele az övéibe, melyek most közelebb vannak. Azaz, védd csak azt a ribit. Sikerült megint elérnie azt, hogy elpiruljak, de most a szégyentől, s a szívem is gyorsabban kezdte pumpálni a vért ereimbe.

     Még mindig szigorú tekintettel hajol el tőlem, majd hátat fordít és a pulthoz sétál. Ezt elszúrtam. Most haragszik rám. Körbetekintek. A kávézóban rajtunk kívül nincs senki. Leülök a kedvenc asztalomhoz az ablak mellé, a pórázt pedig az asztal lábához kötöm. Két karom az asztalra teszem és ráteszem a fejem is. Vissza kellett volna fognom magam az előbb. De hát ez a csaj irritál! Hallom, hogy két tányért tesz valaki az asztal lapjára, de nem emelem fel a fejem. Tudom, hogy Tao az, aki jelenleg haragszik. Haragszik a semmiért.

     Érzem, hogy leveszi rólam a sapkám, én pedig felnézek. Félmosollyal néz Zitao, az arcomhoz nyúl és kisimítja szememből a hajam. Elhúzódok és megigazítom az oldalfrufrum. Most pedig itt mosolyog és kedveskedik! Ahj, ki érti a férfiakat?! Legalább szent a béke.

     - Eperdarabos csokis piskóta, tejszínhabbal, vaníliafagyival, csokiöntettel és egy nagy eperrel a tetején - tolja felém az édességet mosolyogva, melyet mikor meglátok, a nyál összefut a számban. Nagyon jól néz ki a sütemény, s egy jó darab van a kis lapostányéron. Tao elém tol egy kisvillát, melyet a kezembe veszek és levágok a villa oldalával egy darabot a piskótából. Biztos finom lehet. Ilyet még nem is ettem.

     - Köszönöm - pillantok fel szégyenlősen a fiúra, aki csak megvonja a vállát, villájára böki az epret és az egészet a szájába tuszkolja. A tányéron levő süteményre nézek, és bekapom a villámra bökött piskótadarabot. Ah, ez isteni.

     Úgy érzem, mintha egy perc alatt megettem volna az egész süteményt. Az utolját, vagyis a tejszínhabbal keveredett csokiöntetet vakarom fel a tányérról a villával, s megnyugodva látom, hogy Tao is megette már az édességet.

     Candy hangosan nyüszíteni kezd és rángatja a pórázt. Érdeklődve nézek le és látom, hogy az állat engem néz, hatalmasakat pislogva, farok csóválva.

- Victoria, hozol egy kis sima piskótát? Candy nagyon rápörgött a süteményre - kiált Zitao. Áh, szóval sütit akar a kiskutya. - És hozzál két pohár limonádét jégkockával. Köszi!

     El kell vigyorodnom. Egy normális, hétköznapi vendég biztos, hogy odament volna rendelni, de Tao csak úgy simán kiabál a lánynak, mintha a csaj valami csicska lenne. Jó, természetesen ez nincs így.

- Min mosolyogsz? - néz rám Zitao általános, mosoly nélküli arccal és leteszi a villáját. Elkomorul az arcom, tördelni kezdem az ujjaim. Megint valami rosszat csinálhattam. - Nem azt mondtam, hogy ne mosolyogj. Szép a mosolyod - mondja a fiú. Megállnak ujjaim, teljesen ledermedek a széken.  Befejezhetné már.  Hátrasimítom fülem mögé szemembe hulló hajam, majd hangos, zavart kuncogás tör fel belőlem.

- Te aztán tudsz bókolni, Zitao - rázom hitetlenül a fejem.

     - Tessék! - Victoria libben mellénk, virágmintás tálcát tartva a kezében. Letesz egy kistányért, rajta piskótával, és a két poharat. Taóra mosolyog, aki viszonozza a gesztus, a lány hátat fordít és visszamegy, ahonnan jött. Mikor hátrafordul, látom, hogy a kis miniszoknyája rövidebb a kelleténél, s mintha direkt billegtetné a seggét járás közben. Ribanc. Mért van olyan érzésem, hogy Tao miatt csinálja? Látszólag Zitao rá se hederít a nőre, abbahagyja a mosolygást, kezébe fogja a piskótát, lehajol, majd Candy felé nyújtja az édességet. A kutya ráharap a sütire és elveszi gazdájától. Leül, leteszi az ételt és falatozni kezd, még mindig csóválja a farkát.

- Rászoktattad? - kérdezem, rákönyökölök az asztalra, magam elé húzom az egyik poharat, felemelem és egy nagyot kortyolok. Azon nyomban leteszem a poharat és fuldokolni kezdek, a lé végigmarja a torkom. Fintorgok, köhögök és többször megrázkódok. A limonádénak olyan az íze, mintha csak citromlé lenne cukor és víz nélkül. Ez de pocsék érzés volt!

     Tao ijedt tekintettel nézi, ahogy köhögök.

- Hé, mi a baj? Félre nyeltél? - pattan fel a székről, egy nagy lépéssel mellém terem, majd párszor megütögeti a hátam. Nem tudom elmondani neki, hogy nem nyeltem félre, mert még mindig erőltet a köhögés. A könnyem már jócskán folyik. Az fix, hogy ez annak a ribancnak a műve!

- Ne... nem... nem nyeltem félre - nyöszörgök, megfogom a karját és elhúzom a hátamtól. A köhögés abbamarad, szabad kezemmel a könnyeimet törlöm le az arcomról.

- Hát akkor? - húzza fel a szemöldökét.

- Nem limonádét kaptam, hanem citromlevet - fintorodok el, az ízt még érzem a számban.

     Zitao visszaül a helyére, magához húzza a poharam, belemártja a mutató ujját, majd kinyújtja a nyelvét és lenyalja az ujjáról a levet. Ő is elfintorodik, s eltolja a poharat.

- Victoria! Hozzál légyszíves egy pohár vizet! - kéri meg hangosan csapattársam a nőt. Most legszívesebben megitatnám ezt a löttyöt a csajjal.

     Pár pillanat múlva cipő kopogást hallok, onnan tudom, hogy érkezik a nő. Mosolyogva bukkan fel és leteszi Tao elé a poharat.

- Te! Natúr citromlevet adtál! - kiabálok rá ingerülten, miközben vádlón felé mutatok az ujjammal. A nő felhúzza a szemöldökét, mint aki nem tudja, hogy miről is beszélek. Pontosan tudod, hogy miről beszélek.

- Elnézést, figyelmetlen voltam - kér bocsánatot, hangjában felfedezek némi gúnyt.

- Chh - forgatom meg a szemem és Taóra emelem a tekintetem.

     Victoria eltávozik, s megint ketten maradunk.

- Mindenkivel megesik, ne haragudj rá - rázza meg a fejét a fiú, majd felém nyújtja a pohár vizet. Elveszem tőle és félve bár, de beleiszok a folyadékba. Rendes csapvíz, mindenféle íz nélkül. Kiiszom a poharat és az asztalra helyezem. Nem véletlen volt.

- Szerintem menjünk - áll fel a székről Tao. Ezt tartom a világ legjobb ötletének, ezért én is gyorsan felállok. Kioldom a pórázt, ezzel Candyt állásra késztetve. A kiskutya felette a piskótát az utolsó morzsáig. Az asztalon levő sapkám a fejemre teszem és betolom magam után a széket.

     - Victoria! Írd fel ezeket a számlámra! - Tao ismét kiabál a nőnek, majd a kijárat felé indulunk, kimegyünk az ajtón és elhagyjuk a helyiséget. Az utcára érve borzongás fut végig rajtam a hirtelen hideg miatt. A nap már nem süt annyira, a sugarak csak kis mértékben tudnak áttörni a sűrű felhőtakaró között. Eléggé lehűlt a levegő.

- Hány óra van? - érdeklődök, mindeközben elindulunk előre. Zitao elhúzza csuklója útjából a pulóverét, majd megnézi karóráján az időt.

- Háromnegyed hat lesz két perc múlva - mondja és rám néz.

- Akkor... azt hiszem én haza megyek - mondom kisebb gondolkodás után és Tao felé nyújtom a pórázt. Most nincs kedvem visszamenni a lakásába. Lefáradtam.

     - Hazakísérlek - ajánlja fel mosolyogva és eltolja a kezem. - Addig hozhatod Candyt.

A hidegtől megszaporázott léptekkel haladunk az utcákon. Tao tagadja, hogy fázik, pedig rajta térdnadrág van, ráadásul a pulóverje sem vastag. Hamar elérjük az utcát, ahol lakom, majd már csak pár lépés és a panel előtt vagyunk.    

     Megállunk a panel bejáratánál és szembefordulunk egymással.

- Köszönöm a délutánt, barátom - mosolygok rá Zitaóra és odanyújtom neki a pórázt. Viszonozza a mosolyt, majd elfogadja a felé nyújtott pórázt.

- Nem kell megköszönni, természetesen máskor is elmehetünk így kettesben... illetve hármasban valahova - javítja ki magát, beleszámolva a kutyáját.

     Testünk egyszerre mozdul és már készüljük megölelni egymást, de megakadályoz minket anya kiáltása.

- Dorothy, épp jókor jöttél! - Elképzelésen sincs, hogy honnan jön a hang, de mikor felnézek a panel falára, meglátom csápoló anyukámat az ablakban. Szerencsém van, mert Tao pont úgy áll, hogy szülőm nem látja. Kitérne a hitéből.

     Taóra mosolygok.

- Szia - köszönök el tőle, megfordulok, majd benyitok az ajtón.

     Felrohanok a lépcsőkön, majd a lakásunk elé érve benyitok a bejáratin.

     Nagyon jó délután volt, jól éreztem magam.

5. fejezet

    Tíz perc alatt ott vagyunk a lakásunknál. Mondom Zitaónak, hogy várjon meg a kocsiban, és hogy sietek, mert láttam a lakásunkhoz tartozó egyik ablakban, hogy édesanyám épp az egyik könyvespolcot portalanítja. Nem tett volna jót nekem az, ha meglátja anya Zitaót, mert tudja, hogy az ő osztályfőnököm, ráadásul nem is nagyon bízik benne. Azt mondta, hogy Taónak... sunyi tekintete van. Amikor ezt mondta, csak röhögni tudtam rajta.

     Besietek a panelba és felrohanok a lépcsőn a harmadik emeletre. Az ajtó előtt megtörlöm a cipőm a lábtörlőben és benyitok a lakásunkba . Amint kinyitom, orrom megcsapja egy finom illat, mely a kis konyhából jön és az egész helyiséget körbelengi. Hallom anyát, amint dúdolva takarít a nappaliban. Elmosolyodok, leveszem a tornacipőket és a nappaliba megyek.

     Apa a kanapén ül, ölében a laptopja és a kedvenc angol sorozatát nézi, anyának pedig fülhallgató van a fülében, s miközben halkan dúdolja, már-már énekli a szöveget, portalanít. Biztos a kedvenc énekesét hallgatja. Mivel egyikőjük sem figyel rám, ezért kapok az alkalmon, hogy megijesszem őket. Először halkan apa mögé osonok, majd átkarolom a nyakát hátulról és belefújok a fülébe. Majdnem elejti a laptopját ijedtében, de még idejében sikerül megragadnia. A drága laptop! Nem fordul hátra, a laptopot a kis dohányzóasztalra teszi, megragadja a karjaim és megfordul. Ezt most visszakapom.

     - Dorothy, te isten átka! - Megjátszott agresszióval kiabál rám, s onnan tudom, hogy csak játszik, hogy ez után a mondta után hangos nevetésben tör ki.

- Isten átka? Miért nem Lucifer átka? - gondolkodom el, s kihúzom gyenge szorításából karjaim. - Az ördögöket jobban csípem.

- Te magad is egy ördög vagy - dülleszti ki apa a szemeit, majd keresztet formál maga előtt mutatóujjaival - Távozz sátán!

     Ezért szeretem én az apukámat. Enyém az egyik legviccesebb apa a világon. 

- Ahj apa! - szedem szét az ujjait nevetve, megkerülöm a kanapét, majd mikor mellé lépek az öklömet nyújtom. Egyből veszi a lapot, majd ő is ökölbe szorítja a kezét és az én kinyújtottamnak üti. Mi mindig így szoktuk köszönteni egymást, mert én nem viselem el se az öleléssel vagy a puszival köszöntést.

     Egyszer csak meghallom anya hamis hangját, amint a dalt énekli, mire nekem rögtön egy vigyor kúszik az arcomra. Hangja mint a repedt fazék. Felé fordulok, majd osonva közelítem meg, és mikor mögé érek, két kezem derekára teszem és megcsikizem. Összerándulva kiállt fel, ezt követően megfordul, és azzal a lendülettel vág arcon a kezében tartott portörlővel. Összeszorított szemekkel és szájjal állok megdermedve, össze-vissza száll a por, beterítve az egész arcom. Az orromat csikizi a kosz, s egy hatalmasat tüsszentek a tenyerembe. Ah, ez nem volt jó. Prüszkölve törlöm meg az arcom és rázom meg a hajam. Édesanyám egyik kezét a szívére szorítja, a másikkal pedig kiveszi az egyik füléből a fülhallgatót. A zene így hallhatóvá válik, és rájövök, hogy tényleg kedvenc énekesét hallgatta. Ki mást? 

- Dorothy, te isten verése! - hadonászik előttem anya a portörlővel, melyből még mindig száll a por. Lefogom a csuklóját, hogy ne tudja tovább rázni a törlőt. Isten verése, isten átka? Nagyon bő a szókincsük. 

- Bocs anya, nem hagyhattam ki - vigyorgok és elengedem a csuklóját.

- Mikor jöttél? - kérdezi normálisan, mintha az előbb nem is ijesztettem volna meg.

- Most, de mindjárt megyek is, mert az egyik csoporttársam a ház előtt vár. - Végül is, nem hazudtam. 

- Ilyen drága autója van? - bök az ablak felé, mert gondolom látta, amint Zitao a panel elé gurult.

- Tudod anya, aki megteheti - vonom meg a vállam mosolyogva, majd hátat fordítok és kimegyek a nappaliból.

     Bemegyek a szobámba, meg sem állok a ruhás szekrényemig. Előveszek egy fekete csőfarmert, majd egy fehér trikót és a kedvenc fekete-fehér kockás ingem. Kihúzom a fiókot, majd kiveszek egy fehérneműszettet és egy zoknit. A törülközőt, ami a szekrény ajtó belsejébe ragasztott törülközőtartón van, a vállamra csapom, majd kisietek a szobámból. Azt mondtam Taónak, hogy sietek... remélem nem fog haragudni, hogy ennyit kell várni rám. Bemegyek a fürdőbe és becsukom magam után az ajtót.

     Levetem izzadt ruháim, amiket a szennyes kosárba dobok, majd bemászom a kádba, megragadom a zuhanyrózsát és megnyitom a meleg vizet.

     Gyors zuhanyzást követően elzárom a vizet és kiszállok a kádból, majd a törölközővel szárazra törlöm minden porcikám és felöltözök a kiválasztott ruháimba. A mosdókagyló elé állok, ezt követően pedig a tükörbe pillantok. Még mindig jóképű lennék fiúként. Összeborzolom a zuhanyzástól nyirkos rövid, hátul felnyírt hajam, kicsit megigazgatom oldalfrufrum, belekacsintok a tükörbe és elhagyom a helyiséget.

     A bejárati ajtó melletti cipős szekrényből előveszem azt a fekete, cipőfűzős bakancsot, melyet még Angliában vettem az egyik üzletben a férfi részlegen, a falnak támaszkodom és felveszem a lábaimra.

Bekötöm a cipőfűzőm, felegyenesedek és leemelem a fogasról a "G" feliratú fehér  fullcapem, majd az egész alakos tükörhöz fordulok és felteszem a fejemre. Ennél már nem is lehetnék tomboyosabb.

- Anya, apa, elmentem, majd kilenc fele jövök! - kiáltok fel, s meg sem várom míg köszönnek, kinyitom a bejáratit, ezt követően pedig kisétálok.

     Becsukom az ajtót, majd egy fokkal gyorsabbra veszem a tempót, lefutok a lépcsőkön, szinte feltépem a panel kijáratát és kiloholok rajta. Azt várom, hogy Zitao már nem lesz ott, mert azért mégis csak sokáig voltam fent, de megkönnyebbülve veszem észre, hogy még mindig ugyan ott áll a fehér Maserati. Hál' Istennek. Kinyitom a kocsiajtót, majd beülök az autóba.

     Ránézek a Taóra, ő is engem néz, miközben mosolyogva mér végig.

- Nekem is ilyen sapkám van - szólal meg fél perc csend után. Elfordítja a kulcsot, a motor pedig felbőg.

- Tényleg? - Nem igazán tudok az előző kijelentésére mit mondani, ezért inkább kérdezek. - Amúgy meg bocsi, hogy ilyen sokáig voltam bent - szabadkozok, majd beleharapok az alsó ajkamba. Vállat von, és az a mosoly, amellyel az előbb köszöntött, még mindig rajta van az arcán. Szeretem, mikor mosolyog. Olyan szép a mosolya.

- Én is általában sokáig fürdök - kuncog, s a gázra lép, majd elindul előre. Visszanézek a panelra, és látom anyát, amint az ablaknál áll és nézi a haladó autót. Vajon mit gondolhat anya? Elvégre egyik csapattársamat sem ismeri.

     Igazából, egy kicsi félsz van bennem, azért, mert megint Tao lakása felé tartok. Még mindig frissként él bennem a tegnapi incidensünk. Eldöntöm, hogy többet nem kérek tőle vizet. Dorothy, ennél hülyébb már nem is lehetnél.

- Öltöztem, meg anyáékkal beszélgettem. Én nem szoktam sokáig pazarolni a vizet - rázom meg a fejem, kinézek az ablakon és figyelni kezdem az ismerős környéket.

- Ó, akkor te ilyen környezett tudatos vagy? - hallom a hangján, hogy ismét mosolyogni kezdett. Vagy még mindig nem hagyta abba.

- Ah, dehogy! Orrba-szájba használom a dezodorokat, nem mondanám magam környezet tudatosnak - vonom meg a vállam hanyagul, s észreveszem azt a panelt, melyben Tao is lakik. Az út még három perces sem volt. Nem szól semmit az előző mondatra, csak nevet.

     Leparkol a panel előtti parkolóba, s leállítja a motort. Kiszállunk a kocsiból, ő pedig a kis távirányítóval lezárja a kocsit.

- Jól nézel ki. - Már előtte állok, és így könnyebben végig tud mérni. Ezt miért mondta? Zavarba jövök, beharapom az ajkam, ezután pedig kuncogva a tarkómhoz nyúlok és megvakargatom azt.

- Köszönöm - motyogom lesütve a szemem. Hangosan nevet reakciómon, elindul az ajtó felé, majd a zsebéből elővett kulccsal kikulcsolja és kinyitja az ajtót.

     Előre enged; készségesen megyek előre. Elengedi az ajtót, mely magától becsukódik, elindul a lépcsőn, én pedig elindulok utána. Felmegyünk a másodikra, Zitao a lakás ajtaja elé érve kinyitja a zárat, s amint a bejáratit is kinyitja, Candy kirobban a házból, majd csaholások és farokcsóválások közepette a lábunknál ugrál. Vigyorogva leguggolok hozzá, óvatosan kezembe veszem az izgága állatot és felállok vele.

     - Szia Candyke  - gügyögök, miközben simogatni kezdem az ebet. Nekem is kell egy ilyen kiskutya.

- A végén még átpártol hozzád - jegyzi meg szórakozottan Zitao, bemegy, én pedig követem, ezután becsukom magam után az ajtót. Leguggolok, leteszem a kiskutyát, a cipőfűzőkhöz nyúlok mindkét kezemmel és kioldom a masnikat. Felállok, a bakancsokat pedig leveszem lábaimmal. A sapkám is leemelem fejemről, azt pedig a fogasra akasztom.

     Követem a kutyát a nappaliba, de ott nem találom Taót. Hol lehet? Vízcsobogás üti meg a fülem, mely arról a folyosóról jön, amelyen még tegnap láttam a férfit közlekedni. Biztos fürdik... és nyitva hagyta az ajtót, vagy mi?! Halkan a előre osonok, a falhoz lapulok és belesek a folyosóra. A fürdő ajtaja csak résnyire  van nyitva, az ajtó pedig a másik oldalról nyílik, így szerencsére be se látok a helyiségbe. Amúgy sem szabad kukkolni, Dorothy! Rohadj meg a perverz fantáziáddal együtt.

     Visszamegyek a nappaliba és leülök a kanapéra. Candy ezt meglátja, ő is felugrik az ülőalkalmatosságra, majd az ölembe helyezkedik, s összegömbölyödve elfekszik. Milyen jó valakinek. Óvatosan kezdem simogatni a hátát, ujjaimat belefúrom a hosszú, fehér, puha szőrbe. Egyenletesen lélegzik a kiskutya, nagy szemei pedig csukva vannak. Hátradőlök a támlára, fejem is hátrahajtom és behunyom a szemem.

     Miért mondta Zitao tegnap, hogy egyedül van? Itt van a kiskutyája, s gondolom vannak is barátai, akkor hol itt a probléma? Csak azt nem tudom megérteni, miért nincs barátnője? Vagy nem is jár olyan helyekre, ahol csajozni lehet? Jó, azt is megértem, hogy tanár, és fontosabb a munka, de akkor is... ott vannak a hétvégék.

     Megüti a fülem az ajtó csukódása, pár másodperc elteltével pedig kinyílik egy másik, és az is csukódik utána. Nagy sóhaj szökik ki belőlem, bár az okát nem tudom.

     Meglepett, hogy Tao az új tag. Az is meglepett, hogy idol akart lenni. Kíváncsi vagyok a hangjára, mert biztos, hogy szép hangja van. És a mozgása sem semmi.      Candy kiugrik az ölemből, s abban a szent minutumban érzem, hogy valaki a nyakamba fúj. Ijedten nyitom fel a szemeim, de már meg sem lepődöm, mikor Zitaót pillantom meg magam felett. Fejem mellett támaszkodott meg karjaival és úgy hajolt felém. Vigyorog.

     Azon nyomban felegyenesedek és megdörzsölöm a bántalmazott bőrfelületet. Nyakfétise van, vagy mi?!

- Ne haragudj, nem hagyhattam ki! - hallom meg magam mögül a hangját, s nem sokkal később feltűnik a látóteremben. Ami először kiszúrja a szemem, azok a meztelen, hosszú, vékony, de izmos lábai. Istenem... milyen jó lábai vannak. Túl sokáig elidőzök combjain, melyek csak félig látszanak a nadrág miatt. Ahj, a francba. Zitao kuncogni kezd és elmegy előttem, ahogy lép, lábaim hullámzanak az izmok. Olyan nadrágot sikerült választania, mely a fenekére simul. Fejezd be, Dorothy! Ne bámuld...

- Na, mit kérsz enni? - kiabál ki a konyhából. Megdörzsölöm kipirult orcáim, felállok a kanapéról, majd a konyhába megyek én is. A hűtő előtt áll és  nézegeti annak tartalmát.

     Nem szólt az előbb semmit, csak nevetett. Jó ég, vajon mit gondolhat rólam? Egyáltalán miért stíröltem az előbb?!

- Igazából, nem is vagyok annyira éhes... - motyogom, viszont a fájó gyomrom nem ezt állítja.

     Sosem szoktam sokat enni, és sosem szoktam betartani azt a szabályt, hogy naponta minimum háromszor kell enni. Egyszer eszem iskolában az egyik szünetben egy keveset, és iskola után is, mikor hazamegyek, akkor is egy keveset. Nem jó életmód, tudom, hogy kell a táplálék a szervezetnek, de mégsem bírok annyit enni. Sajnos, ez az alakomon nem látszik meg, közrejátszanak szüleim génjei és az, hogy kiskoromban mindent felettem. Csak ezért haragszom a szüleimre, hogy nem állítottak le kisgyermekkoromban. Akkor talán nem néznék ki így.

     - Biztos, hogy éhes vagy. Délelőtt óta nem ettél semmit. És már három óra - pillant Tao az órára, majd vissza rám, miután becsukta a hűtő ajtaját.

- Nem, én tényleg nem...

- Mit kérsz enni? - haragosan kérdezi, s rögtön elnémulok. Most azt a Zitaót látom magam előtt, aki akkor szokott lenni, mikor épp tanít az iskolában. Nem igazán szeretem ezt az oldalát.

- Kimchit - mondom gondolkodás nélkül, az ujjaimat tördelve. Kemény vonásai kisimulnak és elmosolyodik.

- Az van még a hűtőben - nyitja ki újra az ajtót, kiemel belőle egy mélytányért, majd becsukja a hűtőszekrényt.    

     A kimchit a mikróba rakja, három percre teszi és elindítja a gépet. Kihúz egy fiókot a konyha közepén levő pultból, elővesz kettő fém evőpálcikát, s azokkal együtt megy az étkezőasztalhoz és ül le a fal elé. Habozok, de én is megyek, s leülök elé.

     Ránézek, ő el van foglalva a kezében levő egyik pálcikával. Szőke haját összeborzolta és némiképp fel is állította, általában ezt a hajviseletet szokta az iskolában is hordani. Mélyen kivágott ujjatlan felsőt vett a rövidnadrághoz, mely engedte látni nyakát és kiálló kulcscsontját. Már megint bámulom...

     A mikró cseng egyet, jelezve, hogy megmelegítette az ételt. Míg mielőtt Tao felállna, lábra állok, a mikróhoz sétálok és kiveszem belőle a tányért.  Az edény felforrósodott, én pedig majdnem elejtem mert nagyon megégeti a tenyerem, s még épp a pultra tudom rakni. Sziszegek az égető érzéstől, és a nadrágomba törölgetem égő tenyerem. Ezt nem kellett volna.

     - Ahj Dorothy, de buta vagy! - siet oda hozzám Zitao, megfogja a csuklóm, majd a mosogató elé húz. Megnyitja a hideg vizet, ez után pedig mind két tenyerem a csap alá dugja. A jéghideg víz egyből megnyugtatja a tenyerem, és egy jóleső sóhajt hallatok. Tao elzárja a vizet, levesz egy összehajtogatott konyharuhát a pult végéből és megtörli vele vizes tenyereim. Gondoskodó. Rendes volt.

     - Köszönöm - hajtom meg a fejem, s kihúzom immár száraz kezem Tao kezei közül. Tenyereim halványan pirosak, de már nem égnek. Elveszek egy másik konyharuhát, majd azzal együtt a gőzölgő étel felé megyek, megfogom a konyharuhával és az asztalhoz viszem.

Zitao időközben már visszaült a helyére. Leteszem a tányért, a konyharuhát összehajtom; azt is az asztalra teszem. Ez az előbb miért nem jutott az eszembe?

- Hol vannak a tányérok? - kérdezem.

- Nem kell. Együnk egyből. Nem szeretem, ha sok a mosatlan - rázza meg a fejét, felemeli a pálcikáját, majd az ételbe nyúl vele. Összecsíp egy darab gőzölgő salátát, párszor megfújja és a szájába teszi.

- Nem forró? - nyúlok a másik pálcikáért és összerendezem a kezemben. Zitao megrázza a fejét, majd újabb darab ételt csíp össze.

     Csendben eszünk. Az étel kihűlt, így könnyebben tudjuk enni. Nagyon finoman megcsinálta csoporttársam, nem gondoltam volna, hogy jó szakács is egyben. Vajon kitől tanulhatott főzni? Az étel hamar elfogy, bár a nagy részét Tao ette meg. Miután végeztünk, én kelek fel elsőnek az asztalról, majd megfogom a koszos tányért és a két pálcikával együtt a mosogatóba teszem, melyben még van egy bögre, egy pohár és egy lapostányér.

     - Elmosogassak? - nézek az asztal felé, mert Tao még mindig ott ül, és figyel.

- Nem szükséges, van mosogatógép. De köszönöm, hogy felajánlottad - áll fel az asztaltól és betolja a székét. Előveszek egy poharat - annak a helyét megjegyeztem -, teletöltöm vízzel, majd egy húzással eltüntetem a tartalmát.

     Ismét elöntenek a tegnapi emlékképek, ezért gyorsan beteszem a mosogatóba a poharat és kiiszkolok a konyhából. Ahj, törlődj már ki, törlődj már ki...!

     Leülök a kanapéra Tao mellé, majd az ölében levő kiskutyára pillantok és megsimogatom az állat fejét.

- Tényleg nagyon megleptél délelőtt, mikor megláttalak a terem ajtajában - mondom, miközben tovább simogatom Candyt.  Ránézek a tanárra, ő pedig mosolyogva néz vissza rám. Most látom, hogy ki van húzva a szeme, és mind a hat fülbevalója bent van.

- Én is meglepődtem, mikor megláttalak - vonja meg a vállát. - Nem tudtam, hogy a csapatban vagy.

- Akkor csatlakoztam, mikor idejöttem Kínába. Azóta nem vettünk fel covereket, ezért nem láthattál a videókban. Az Up&Down lesz az első cover, amiben én is benne leszek. - Elmosolyodok, de el is szörnyülködök a gondolattól. Nincs kedvem magassarkúban, picsagatyában és haspólóban táncolni. Rohadtul nem nekem való.

     - Jól táncolsz. A ruhán meg ne rágódj annyit, jól fog állni - nyugtat meg Tao, mintha csak a gondolataimban olvasna. Vagy csak látta az arckifejezésem.

- Majd meglátjuk - köhintek egy aprót - Na és te Tao, egyedül szoktál táncokat tanulni?

- Régen egyedül táncoltam, de mostanában a haverommal együtt - válaszol a kérdésemre, a kiskutyát leteszi az öléből. Candy gondol egyet, a szoba másik végében levő fekhelyére fut és lefekszik rá.

- Tényleg? Ha szabad kérdeznem... hogy hívják? - kíváncsiskodok, ő pedig szélesen elmosolyodik.

- Ismered Wu Yifant? - teszi fel a kérdést. Sok Wu Yifan van, köztük anya kedvence, az énekes. És mi van, ha ő...? Zitao fülig érő szájjal vigyorog elmélyülő gondolkodásom látva, ebből az következik, hogy még inkább azt hiszem, hogy a barátja az a Wu Yifan, akit én is ismerek anya által.

- AZ a Wu Yifan? - kérdezem döbbenten - Az énekes Wu Yifan?

- Bizony. Jó barátok vagyunk. Óvodás korunk óta ismerjük egymást - bólogat. Tudtam. Oh, ismét sikerült meglepnie. 

- Yifan anya kedvenc énekese. Oda van érte. Tele van ragasztva az apával közös szobája Yi képeivel - nevetek fel.

     Apa már sokszor szólt anyának, hogy zavarja, hogy az az ember minden egyes oldalról figyeli. Volt olyan nap, amikor annyira nyugtalanította, hogy inkább a kanapén aludt. Bár, a napokban már sikerült megbékélnie a ténnyel, hogy anya nagy rajongó.

     - Komolyan? Na, majd ha legközelebb találkozom Krisszel, megmondom, hogy adjon autogramot. - Kris? Ki az a Kris?

- Zitao... ki az a Kris? - húzom fel a szemöldököm.

- Ja, még én neveztem el így Yifant, mikor általános iskola első osztályosok voltunk. Nála aludtam, tisztán emlékszem, hogy egy angol sorozatot néztünk, és abban volt egy ember, akit Krisnek hívtak. Mivel a főszereplő is olyan komoly volt, mint Yifan, ezért ő is Kris lett - nevet fel. - Felnőtt fejjel már nem találok ebben logikát. Mindenesetre, azóta szinte mindig Krisnek hívom.

- Áh, már értem - bólogatok hevesen.

- Neked van kedvenc énekesed? Esetleg kedvenc ázsiai bandád? - kérdez rá Zitao, ismét csak mosolyogva.

- Nincs kedvencem, bármit meghallgatok - vonom meg a vállam, hátrébb csúszok a kanapén és felhúzom a térdeim.

     Nem kérdez többet. Utánozni kezd, hátrébb csúszik, s ő is felhúzza a térdeit. Lábaira vezetem megint a tekintetem, de azon nyomban el is kapom a szemem.

     Leállhatnál már végre, Dorothy!

4. fejezet

    Még szombat reggel, az ágyamban ülve is érzem a csókjait a nyakamon. Nem szeretnék gondolni rá, mert nem jelentett nekem semmit, csupán jól esett, hogy a külsőm ellenére is ezt csinálta velem. Sokkal inkább az érdekel, hogy miért.

    Tegnap, mintha mi sem történt volna, az incidens után a kanapén beszélgettünk és kutyáztunk. Pontban kilenckor felálltam a kanapéról és bejelentettem, hogy megyek. Azt vártam, hogy megint olyan tekintettel néz rám mint akkor, mikor mondta, hogy maradjak, de nem így történt. Kikísért a panel elé, egy visszafogott öleléssel búcsúzott és mondta, hogy tanuljak hétfőre.

   Az éjjeliszekrényem felé nyúlok és leemelem A beavatott című könyvet, amit nem is olyan rég vásároltam. Érdekesnek ígérkezett a könyv hátulján levő kis szöveget olvasva, s tudtam, hogy van belőle film is, mégis megvettem. Nem nézek olyan sűrűn tévét, inkább minden szabadidőmet az olvasásra, a táncra, a zenehallgatásra és a sétálásra szánom.

    Kinyitom a könyvet ott, ahol megjelöltem, és figyelmesen olvasni kezdem a sorokat. Az ablak és a szobám ajtaja be van csukva, így teljes csend öleli körbe a szobát, amit szeretek. Zajban annyira nem jó olvasni, mert akkor nem tudok összpontosítani és általában elfelejtem, hogy mit olvastam.

     A telefonom csörögni kezd, kettéhasítva a nyugodt csendet. A plafonra meresztem a szemeim, behajtom a kis sarkot a lap tetején és összecsukom a puha kötésű könyvet. Lehajolok, majd felveszem a telefonom a földről. Megnézem, hogy ki az, és mikor meglátom, hogy Subin keres, a cover dance csapatunk leadere, vigyorogva nyomom meg a hívás fogadása gombot.

     - Szia, hyung, mi újság? Élsz még? - Hyungozni szoktam, mert egyrészt koreai, másrészt pedig tomboy, mint én vagyok. Azon a héten ismerkedtem meg vele, mikor Qingdaoba költöztem. Azon a napon, a repülőtéren, épp rohantunk anyával és apával, mert a gép késett, a taxi pedig már az épület előtt állt. Már majdnem kijáratnál jártunk, amikor belebotlottam Subinbe. Akkor csak bocsánatot kért, de másnap egy kávézóban megint sikerült találkoznunk. Akkor keztünk el beszélgetni. Kitértünk a k-pop szeretetére, és ő kérdezte, hogy szoktam-e covereket csinálni. Mikor mondtam, hogy igen, és hogy jelenleg is tanulok egy táncot, felcsillant a szeme és mondta, hogy van egy csapata. Onnantól kezdve én is tagja lettem a "The demons"-nak. Máig nem tudom, miért démonoknak nevezett el bennünket a leader.
     Sajnos, márciusban, ami olyan egy hónappal ezelőtt volt, kiadták azt a termünket, amiben táncoltunk. Onnantól kezdve nem mentünk, igaz, csinálhattuk volna úgy is, hogy szerzünk egy másik termet, de azt meg Subin nem viselte volna el. Ő már négy éve ugyan abba a terembe járt, nagyon megszerette.
     Viszont, úgy látszik, visszaszerezte. Mert azt mondta, akkor, mikor egy hónapja elvált egymástól a csapatunk, hogy ha visszaszerezte a termet, hív.
    Örülök neki, hogy újra táncolhatok. És... már nagyon hiányzott a hülye fejük.

- Szia Luxing - A Luxing nevet ő adta nekem. Azóta mindenki így hív, csak pár embernek engedem meg, hogy a rendes nevem, a Dorothyt használja. - Végre visszakaptuk a termünket. És képzeld, apával közösen összedobtuk a pénzünket, és meg is vettük!
    Kikerekítem a szemeim, és elmosolyodom.
- Nahát! Ez csodálatos! - lelkendezem.
- Ugye? Nos, szóval. Már beszéltem a többiekkel is, szerencsére ők is lelkesedtek, hogy újra táncolni fogunk. Visszaáll a régi rendszer, vagyis hétfőnként, szerdánként hattól táncolunk, szombatonként pedig délelőtt tizenegytől, s mostantól addig, ameddig csak akarunk! - Hallom a hangján, hogy nagyon be van zsongva. - Szóval... ma fogunk találkozni két hónap után. Jaj, már nagyon hiányoztok ám.
- Oh hyung, te és a lágy szíved! - nevetek bele a telefonba.
- Képzeld! Van egy új tagunk is!

- Tényleg? Ki? Hogy hívják? - bombázom kérdésekkel a lányt. Megörülök az új tagnak, mert immár tizenegyen vagyunk a csapatban.

-  Majd meglátod. Sietek, mert mennem kell az egyen pólónkért. Sikerült őket megcsináltatnom. Találkozunk a Bunkerben! - Subin így nevezte el a termünket, ami egy két emeletes kulturális központ második emeletén van. Találó a neve, mert az egész teremben a sötét színek a vezetők.

    Meg sem várja, míg válaszolok, kinyomja a telefont. Kíváncsi vagyok az új tagra.
    Leteszem a telefonom és a könyvem az asztalomra, majd kikelek a ágyból és a faliórára pillantok. Negyed tizenegy van, ami az jelenti, hogy háromnegyed órám van még, s ha abból leveszek negyed órát, marad fél órám az összekészülődésre. A szekrényemhez lépek és a legalsó polcról előszedem a táncos ruháim, ami egy szürke térdnadrágból és egy sima kék pólóból áll, továbbá előveszek egy fehéremű szettet és egy zoknit, majd ezekkel együtt megyek ki a szobámból.
    Végre, végre tánc! És végre, végre Subin meg tudta venni a termet.

    Átmegyek a fürdőbe, megmosom a fogam majd felöltözöm. Elhagyom a helyiséget, visszamegyek a szobámba a telefonomért, azt zsebre vágom és kimegyek az ajtón, a nappaliba.

    Szüleim már rég elmentek dolgozni, mert gondolom most mind a kettejüket behívták a hétvégére. Szegények mennyit dolgozhatnak...

    Felveszem a fekete tornacipőm, kihúzom a zárból a kulcsot és kinyitom a bejárati ajtót. Kimegyek, majd bezárok magam mögött, a kulcsot pedig a zsebembe süllyesztem. Megnézem a telefonomon az időt. Fél tizenegy van, van még időm, de általában a többiek is mindig előbb szoktak menni.

   Megfordulok, majd lemegyek a lépcsőkön.

                                                                          ***

   Háromnegyed tizenegykor nyitok be a kis kulturális központ bejárati ajtaján, köszönök a portásnak, majd megcélzom a lépcsőt és felfutok a második emeletre. A tizenegy tagból négyet a terem ajtaja előtt találok a földön gubbasztva.

- Sziasztok! - köszönök mosolyogva, és leülök Manchu mellé. Kínai, egy kicsit csendes srác, de nagyon jó táncos. Huszonhárom éves, ha jól tudom még egyetemre jár. Titokzatos, keveset árult el magáról. 

- Luxing! De jó, hogy újra látlak! - kiáltanak fel társaim, szinte teljesen egyszerre, majd felém fordulnak, s megölelgetnek.
- Hiányoztatok - mosolygok rájuk, mikor elengednek.

- Te is nekünk - bólintanak. 
     - Ti tudjátok, hogy ki az új tag? - kérdezem. Megrázzák a fejüket.

- Annyit tudok, hogy srác, szóval megvan a ötödik férfi tagunk - mondja Kinumi. Ő egy kedves tizennyolc éves japán lány, és ha ránézel, egyből megmelegszik a szíved.

- Úgy érted, a hetedik - vigyorgok rá.

- Ja, hát igen, kifelejtettem a kettő jóképű tomboyunkat - emeli a szája elé a kezét meglepődés képen a lány, mire én felnevetek, áthajolok Manchu másik oldalára és belebokszolok a vállába.

- Remélem helyes - ámuldozik Kinumi.

- Köszi, Kinu, köszi - fonja össze karjait mellkasa előtt Cheung. Ő a Kínai, az erő izom, tejet iszom ember. Tizenkilenc éves, de olyan karjai, lábai és felsőteste van, hogy még én is elfolytam, mikor először megláttam.

- Már kíváncsi vagyok rá - mondja Limei. Ő is kínai, ő a csapatunkban a maknae, még csak tizenöt éves, de ő is jól táncol. Kedves lány, az aegyoja olvadásra késztet.

    A csapatunkban rajtam, a leaderen és Kinumi kívül mindenki kínai. Kíváncsi vagyok, hogy az új tag is kínai lesz-e.

    Nem sokkal később megjelenik Subin, a háta mögött pedig jön a csapat többi tagja. Az új fazont nem látom, pedig keresem. Lehet kicsit késni fog.

- Hali, nép - köszön vigyorogva hyung, meglóbálva a kezében a terem kulcsát. Mi egy emberként pattanunk fel, majd rohanunk oda a leaderhez, és adunk neki egy nagy, csoportos ölelést. A most érkező többiek is becsatlakoznak, és már alig férünk el a szűk folyosón.
- Annyira hiányoztál, hyung! - kiált fel sírást imitálva Cheung, és megszorongatja a leader törékeny testét.
- Jól van haver, légy erős - paskolja meg a hátát Subin, majd levakarja magáról a fiút.
     Limei kikapja Subin kezéből a kulcsot, majd az ajtóhoz rohan, a zárba csúsztatja és kinyitja az ajtót.

    Mint egy csorda, úgy megyünk be a tágas helyiségbe. Semmi sem változott.    A szemközti falon nagy ablakok vannak, azzal a fallal szemben a másik falon pedig csak tükör. A maradék fal és a plafon színe is sötétbarna, és a padlót is sötétbarna parkettából rakták ki.
    A többiek, akik hoztak magukkal cuccot, leteszik a sarokba a táskáikat, majd leülünk egy nagy körbe a földre.

     - Mikor jön az új tag? - kérdezem. Hyung az órájára pillant.

- Két perc, és itt kell lennie. Addig nem kezdjük el a táncot és a pólókat sem osztom ki.

- Értem.
- Lányok, és Dorothy - pillant rám Subin vigyorogva -, remélem nem felejtettétek el az Up&Downt!
- Dehogy! Ah, szinte minden nap gyakoroltam! - mondja Kinumi - Mikor fogjuk felvenni?
- Jövő héten pénteken - mosolyodik el a leader, mire mi lányok örömrivalgásba törünk ki.
     Végre felvesszük. Ez lesz az első videó, amiben én is benne leszek.
- Már a hely is megvan. Egy parkban, a háttér pedig egy nagy kőfal. Tudom, sivár, meg minden, de ki fogja emelni a kék ruhátokat.
- Rövidnadrágot kell felvennünk, mi? - kérdezem óvatosan - És haspólót, mi?
- Ne izéljél már! - fogja át a vállam egyik kezével Mao. Mao egy velem egyidős fiú, róla annyit kell tudni, hogy a táncolás mellett nagyon szeret futni. Mikor futni megy a csapatunk, mindig ő biztat minket, hogy fussunk tovább. - Ha te kövér vagy, én meg leszek Kína uralkodója! - fúj bele a fülembe, én pedig erősen megcsapom a combját. Idióta.
- Akkor kezdheted a pályázást, öregem! - öltöm ki rá a nyelvem. Ezek a viták már nagyon hiányoztak.
- Nem értelek, Dorothy - rázza meg a fejét Meng. Tizenhat éves srác, a második legfiatalabb. Szeret zongorázni, és imádja a kutyákat. Ha jól emlékszem, öt kutyát tart otthon. - Nézz magadra! szerintem jó nő vagy!
- Anyád a jó nő, nem én, te kis taknyos! - üvöltök rá, viszont nem gondolom komolyan a dühömet, és ő sem veszi magára. Ehelyett beleröhög az arcomba.
- Hagyjátok már Luxinget - kel a védelmemre Meiyin. Huszonkettő éves, egyetemista lány. Táncolás mellett szenvedélye a kosárlabda.
- Köszönöm! - Széttárom a karom.
    Annyira utálom, mikor rólam van szó.
- Na gyerekek, szóval ott tartottunk, hogy igen, rövidnadrág és haspóló, fekete magassarkúval - vigyorodik el gonoszan Subin. Lemondóan felsóhajtok. A három nagy ellenségem. - De a rövidnadrág magasított derekú, szóval eltakarja a hasat. Az a hátrány, hogy maga a nadrág nagyon rövid. Így jártatok - kuncog fel a leader, mire én megforgatom a szemeim.
    - Már itt kéne lennie a tagnak, nem?
    Mao kérdését az ajtó nyitódása követi.
    - Sziasztok, bocsi, hogy késtem!
    Félelmetesen ismerős a srác hangja. Na ne, hogy az ő új tagunk... Kikerekednek a szemeim és azon vagyok, hogy dobjak egy hátast. Zitao áll az ajtó előtt fehér pólóban, fekete térdnadrágban és edzőcipőben. Ő is meglepődik, mikor meglát engem. Most... most komolyan ő az új tag? Nem is tudtam, hogy szeret táncolni... 

    - Mr. Huang? - szólítom meg megdöbbenve.

- Dorothy? - kérdez rá ugyan olyan hangnemben.

- Ismeritek egymást? - húzza fel a szemöldökét Subin. - Nahát, ez most meglepett. Gyere Tao, ülj le - paskolja meg maga mellett a helyet a leader. Döbbent tanárom becsukja maga mögött az ajtót, majd közelebb sétál, leül, így szembe kerül velem. Kíváncsian méregetjük egymást.

    - Mutatkozz be nekik, ők még nem ismernek. Vagyis... Luxing kivételével - mosolyog Subin Zitaóra.

- Khm... nos. Huang Zitao vagyok, huszonegy éves, középiskolai tanár...

- Huszonegy évesen középiskolai tanár vagy?! - kiált fel döbbenten Kinumi, ezzel félbeszakítva Zitao bemutatkozását. Ezen már egyszer-kétszer én is fennakadtam. - Neked még nem egyetemen kéne lenned?

 - De, de ott kéne lennem... Legyen elég az, hogy a szüleim mindent el tudnak intézni - mosolyog rá a lányra, azzal a lehengerlő mosolyával. Mindent el tudnak intézni? Kíváncsi vagyok a szüleire. Látom Kinumin, hogy nem sok kell és szivárványt hány, de visszafogja magát. Biztos örül neki, hogy Zitao helyes...

    - Miért szeretnél a csapatunkban lenni? - kérdezi Subin.

- Mert imádok táncolni. Kiskoromtól kezdve rajongok a táncért, a zenéért és az éneklésért. Szüleim meglátták bennem a tehetséget, és tizenhárom éves koromban Koreába vittek a S.M. Entertainmenthez egy meghallgatásra. Sikerült, fel is vettek gyakornoknak, viszont az volt a bökkenő, hogy négy évet lehúztam gyakornokként, de még akkor sem debütáltattak. Akkor volt elegem, és kértem apát, hogy vegyen ki onnan.

     Mindenki megdöbbenve hallgatja a mesélést. Nem gondoltam volna, hogy idol akart lenni. Mit is mondott? Rajong a táncért és az éneklésért... Tud énekelni?

- Így visszagondolva örülök, hogy még sem sikerült idollá válnom. Amiket mostanában hallok arról a cégről, meg alapból az egész idol rendszerről... borzalmas - fejezi be a beszédet Tao.

    - Hú, ez nagyon érdekes. Négy év hosszú idő - gondolkodik el Meng.

- És eddig hány táncot tanultál meg? - kérezi Liming. Ő egy kicsit hiperaktív, és néha figyelmetlen tizennyolc éves lány. Mindezek ellenére kedvelem őt is.

- Ha összeszámolom azt a négy évet és még azokat a táncokat, amiket otthon tanultam. Rengeteget - mosolyog Zitao.

    - Pazar! - csapja össze a tenyerét Subin. - Utolsó kérdésem. Miért hozzánk szeretnél jönni?

- Mert olvastam rólatok, és láttam pár videótokat. Sokan szeretnek titeket - válaszol a tanárom.

    - Remek! Gyerekek, először bemelegítés, majd a lányok és Dorothy ötször átveszik az Up&Downt! Ameddig ők táncolnak, addig mindenki azt csinál, amit akar. Utána egy új koreográfiát fogunk tanulni, ami a Boyfriendtől a Janus lesz.

    Zitao előtt az Up&Downt...? Ez csak nekem kínos, ugye?
   - Viszont, még mielőtt mindenki szétszóródna, mutatkozzatok be Zitaónak! - tárja szét a kezeit Subin, mert valakik már rohannának a terem másik végébe. Zitao és a többiek felállnak, s szépen sorban a fiú elé állnak. Mintha olyan jól neveltek lennének. Én maradok ülve, és figyelmesen hallgatom a bemutatkozásokat.
     - Szia! Kinumi vagyok, a visual a csapatban - nyújtja a kezét a lány, Tao pedig megfogja a feléje tartott jobbot és kezet ráz vele. Egymásra mosolyognak, majd a japán lány eláll az útból.
- Cső, Cheung vagyok, az erőember - fogja viccesre a figurát a srác, Zitao elneveti magát, majd belecsap a másik feléje nyújtott kezébe.
- Szia! Limei vagyok, a maknae a csapatban! - Limei nagy szemekkel néz fel a magas Taóra, Tao pedig elmosolyodik és megsimogatja a lány haját. Limei kuncog egyet, majd rohan a többiekhez bemelegíteni.
- Hy. Manchu vagyok.
- Engem Limingnek hívnak.
- A nevem Mao.
- Meng vagyok, örvendek.
- Szia, Meiyin vagyok.
    - Amúgy miért is kellett bemutatkoznunk, ha olvasott rólunk? - kérdezi Mao Subint, aki eközben karkörzéseket kezdett csinálni. A leader csak rázza a fejét.
- Mert csak.
- És hogyhogy ismered Luxinget? - érdeklődik Meiyin Taónak szegezve a kérdést, miközben nemes egyszerűséggel lemegy spárgába. Én is akarok így spárgázni...
- Én vagyok az osztályfőnöke - mondja mosolyogva, s felém pillant. Észrevétlenül beharapom az alsó ajkam. Akkor miért csináltad azt, ha? Felkelek a parkettáról, majd én is elkezdem a karkörzéseket.
     Tao mellém áll. Nem szólunk egymáshoz, csak csináljuk a karkörzéseket és nézzük a többieket a tükörben.

    - Nem is tudtam, hogy táncolsz - szól hozzám, mikor előre hajolgatás következik. Ő összezárt lábakkal is simán le tudja tenni a parkettára a tenyerét, én bezzeg még az ujjaimmal is alig tudom elérni a földet.

- Ezt én is mondhatnám neked - mosolygok rá.

- Sok mindent nem tudsz rólam - nevet, és tovább hajolgat előre. Ez így igaz.

- Te sem tudsz rólam sok mindent - vonom meg a vállam, és leülök a földre, hogy megpróbáljak a lábfejemhez hajolni, de az sem megy. Túl merev vagyok.

    Bemelegítés után Subin a telefonját hozzácsatlakoztatta az erősítőhöz, mi pedig beálltunk a lányokkal az Up&Down kezdő pozicíójába. Elkezdődött a zene, s táncolni kezdtünk.

    Nincs olyan kecses mozgásom, mint a többieknek, de azért én is odaadóan táncolok. Különösen szeretem ezt a zenét és a koreográfiát, mert látom magam, hogy a kezdetekhez képest fejlődtem.

    A koreográfia végére érve mint mindig, most is megtapsolnak minket a többiek.

- Nem tudom, mit vagy úgy oda Luxing. Szerintünk jó nő vagy! - kiabálnak oda kórusban fiú csoporttársaim. Hülye barmok. 

     Zitaónak kipattannak a szemei, én pedig érzem, hogy az arcom átforrósodik. Tao miért lepődött meg ennyire?

- Srácok már! Szerintem ezt már megbeszéltük - kuncogok, és egyszer-kétszer legyezek a kezemmel az arcom előtt.

- Khm... ügyesen táncolsz... khm... - köhint párszor Zitao, amit nem tudok mire vélni. Zavarban van, vagy mi? Ez vicces.

- Köszönöm. Igyekszem. Lányok, újra! - kiáltom, a lány csapattársaim felkapják a fejüket, majd elvigyorodnak. Visszarendeződünk a kezdő pozícióba, Subin elindítja a zenét és ismét táncolni kezdünk.

***

     Miután még négyszer eltáncoljuk a koreográfiát, a leader kikapcsolja a zenét és a tükör elé sétál. Kiderült, hogy Zitao már tudja a Janusnak a koreográfiáját, ezért ketten kezdték el tanítani a leaderünkkel a táncot. Nekem is szerencsém volt, mert sokszor láttam a videót, és nagyjából megjegyeztem.

     Három órán át gyakoroltuk, jól ment, már tudtuk a refrént és az elejét. Mindig összehangoltan dolgozunk, sosem volt vitánk, vagy nézeteltérésünk a tanulás közben. Négy hónap alatt nagyon megszerettem őket, ők jelentettek nekem mindent. Csak sajnos, ma jöttem rá igazán, hogy mégis tartozom valahová. Eddig kerestem a boldogságot, de most megtaláltam.

     Tánc után aki hozott magával ruhát, az átöltözik. Megvárjuk a többieket a terem előtt, majd mikor az utolsó tagunk is kijön, Subin bezárja a termet. Megbeszéljük a jövő pénteki programot, vagyis a felvétel napját. Subin mondja, hogy elrendezi a ruhákat, nekünk csak gyakorolnunk kell.

     Elhagyjuk az épületet, majd az épület előtt mindenki búcsút int egymásnak és szépen lassan elszivárognak. Csak én, és Zitao maradunk ott.

- Meghívhatlak egy ebédre? - néz rám tanárom, és mostantól csoporttársam.

- Hát... attól függ, mit eszünk - mondom óvatosan.

    Alig szoktam enni valamit, és az sem mindegy, hogy mit.

- Tudok főzni, szóval mond, hogy mi kell, és megcsinálom - mosolyodik el - Akkor eljössz hozzám?

    Leblokkolok. Elöntenek a tegnapi emlékképek, a konyhában történtek. Nyelek egy nagyot. Megpróbálom elhessegetni a gondolatot.

- Izé... persze. De először haza szeretnék menni lezuhanyozni.

- Oké - bólint, majd elindul a járda mellett leparkolt fehér maserati felé.

    Pár másodpercig habozok, majd követem a kocsihoz.