3. fejezet

  Tao autója nagyon drágának tűnik. Maseratija van, ami egy olasz márka. Nem értek az autókhoz, ezt mind ő mondta. Az autó színe fehér, belülről is nagyon jól néz ki, az ülések elképesztően kényelmesek. A belseje is hó fehér, mintha csak új lenne.

     Rájöttem, hogy a lakása, és a mi lakásunk nincs is annyira messze egymástól, olyan három utcányira van. 

     A férfi leparkol az emeletes előtt, s kiszáll, én követem a példáját. Ő megy elöl, mutatja az utat. 

     Felmegyünk a másodikra, kinyitja lakáskulcsával az ajtót, s előre enged. Amint belépek, egy kis fehér szőrpamacs veti rá magát a lábfejemre, közben megállás nélkül ugat, vékony hangjával.

- Istenem, de aranyos! - kiáltok fel, lehajolok az izgága állatkához, s a kezembe fogom, majd felegyenesedek. Izeg-mozog kezeim között, harapdálja kis fogaival az ujjaim, s nyalogatja az arcom, hatalmas szemei csillognak. Életemben nem láttam még ennyire aranyos kiskutyát. 

- Látom, összebarátkoztatok. 

     A kiskutya, mikor meghallja gazdája hangját, nemes egyszerűséggel kiugrik a kezeim közül. Falfehéren nézem, szerencsére nem lett semmi baja, mikor földet ért. A mellettem guggoló Taóhoz rohan, az ölébe veti magát, bozontos farkát megállás nélkül csóválja. 

- Annyira édes! - Leguggolok mellé, s kutya hosszú, selymes szőrét simogatom. - Mi a neve? 

- Candy - mondja, s én meglepődök, hogy angol nevet adott a kutyájának.

- Végül is. Olyan kis cukorka. Illik rá a neve - mosolygok rá Zitaóra, s megvakargatom a kis csöppség füle tövét. - Nőstény? - Bólint. 

     Leveszem magamról a cipőmet, az iskolatáskámat és a kabátomat is, majd írok egy SMS-t anyának, hogy egy barátomnál vagyok és majd kilenc óra fele megyek haza. S azt is hozzáteszem, hogy jó helyen vagyok, nem kell aggódnia. 

     Beljebb megyünk a lakásban. A falak fehérek, a berendezési tárgyak fekete és barna színűek, a falakon tájképek lógnak. A nappali végében álló egyik szekrényen homokórák díszelegnek. A helyiség közepén egy fekete műbőr kanapé foglal helyet, előtte egy nagy barna bolyhos szőnyeg, az előtt pedig a fal előtt egy nagy tévé. A nappali sarkaiban szobanövények vannak, s az utcára néző ablak párkányán egy cserepes virág áll. A padló parketta, melyen jól csúszik a zoknim. A lakásban a kinti langyos időhöz képest hideg van.

     Leülünk a fekete műbőr kanapéra, az én ölemben a kiskutya ül, megállás nélkül babusgatom. Hamar összebarátkozunk, már nekem is engedi, hogy a hasát vakargassam. 

     - Egy kicsit itt hagylak, jó? Zuhanyozni megyek - néz rám Tao. Bólintok, figyelmem újra az ölemben háton fekvő kutyára szegezem, egyenletesen simogatom a hasát, ő pedig lihegve néz kerek szemeivel. Mutatóujjam a szája felé közelítem, elülső mancsaival összefogja a végtagot, s megharapja ujjam hegyét. 

     - Megetetheted, ha gondolod. Szerintem a reggeli nagy adag már elfogyott a táljából. Nagyon sokat eszik - simogatja meg Zitao a kutyáját, s felkel mellőlem. - A konyha arra van, a konzerv a pulton - mutat a majdnem mögöttünk álló nyitott ajtó felé. Hátat fordít, sétálás közben befordul egy sarkon és eltűnik a látóteremből. Kezembe fogom Candyt, majd felállok, s elindulok arra, amerre Tao mutatott. A konyha előtt elfordulok jobbra, s egy folyosót látok, s azt is látom, hogy a férfi épp bemegy egy ajtón. 

     Belépek a helyiségbe, ami nem annyira nagy, de ízlésesen van berendezve. Előttem egy barna szekrénysor, alatta fekete lapu sarokpulttal. A villanytűzhely mellett áll egy mikró. A pulton van még kenyérpirító és vízforraló is. A mosogató majdnem a pult szélén helyezték el. Ez előtt a bútor előtt egy külön kis pult áll, melynek alján szekrények sorakoznak. Egy mosatlan sincs a mosogatóban, s a pult is csillog a tisztaságtól. Nagyon rendszerető lehet.
     Leteszem a kutyát, ő pedig rohanni kezd a kövön, s eltűnik a kis pult mögött, majd meghallom, hogy lefetyelni kezd valamit. Megtalálom a konzervet, majd a kezembe fogom és átmegyek a pult másik oldalára, ahová az állat is futott. Kis kortyokban issza a vizet, majd mikor végez, megrázkódik. Leguggolok mellé, s a dobozban levő kanállal teszek a húsból az üresen árválkodó etetőtálba. Candy azon nyomban ráveti magát, mint aki egy hete nem evett. Óvatosan megsimogatom a hátát, mielőtt felállok. A konzervet visszateszem a helyére, az étkezőasztalhoz megyek, s kihúzok egy széket, majd leülök rá. Az asztallapra támaszkodok, s nézem a szemközti üres falat. 

     Miért is vagyok itt? Mindenesetre kedves volt Taótól, hogy elhívott. Mint barát a barátot. 

     - Itt is vagyok - zökkent ki a férfi hangja. Felnézek. Szőke haja egy része oldalra fésülve, amit gondolom lefújt hajlakkal. Hosszú ujjú, fekete, testhez tapadó garbót vett fel, a garbó ujjait feltűrte könyökéig. Térdénél szakadt fekete farmert visel, s mezítláb van. Rám mosolyog, majd a hűtőhöz sétál. Stílusos. - Kérsz valamit? - kérdezi, közben kinyitja az ajtót. 

 - Nem, köszönöm - rázom meg a fejem, bár nem látja. 

     Becsukja a hűtőajtót s egy éthordóval, meg egy, a szárítóból kivett kanállal ül le elém, egy másik székre. Felnyitja a fedelét, s beleszagol az ételbe, amit nem tudok beazonosítani. 

- Ez mi? - kérdezem, miközben az ételt vizsgálgatom. Ez valamilyen zöldséges-rizses massza lehet. 

- Kimchi - felel, belemártja a kanalat és a szájába teszi.

- Az nem koreai étel? - ráncolom a szemöldököm. 

- De. De én is meg tudom csinálni. - Tele szájjal beszél, ismét belekanalaz az ételbe és felém nyújtja - Megkóstolod? - A fejem rázom.

- Nem, köszönöm - utasítom el. Megvonja a vállát, s eszik tovább, minden figyelmét az ételnek szenteli.

     Felkelek a székről, s Candy keresésére indulok, mert a konyhában már nem látom. 

     A kanapén fekve találom, egy kis plüssmackó társaságában. Ádáz küzdelmet folytat a játékkal, harapdálja, rázza, morog és néha vakkant neki. De cuki. Halkan odalépkedek, majd a kiskutya felé magasodok. Árnyékom látva abbahagyja a játékot, majd farokcsóválva fordul felém, s ugat egyet. Leülök mellé, s megsimogatom, ő pedig hanyatt vágja magát. Egyik kezemmel fejét, másikkal hasát simogatom. 

     Nem sokkal később a kanapé besüpped mellettem. Gyorsan evett.

     Tao óvatosan az ölébe rakja a törékeny állatot, s nagy mozdulatokkal kezdi simogatni, masszírozni egész testét. 

- Nos, beszélgessünk. Milyen volt a mai napod? - néz rám az osztályfőnököm. - Ja, és iskolán kívül nyugodtan tegezhetsz. Hívhatsz Zitaónak, vagy csak simán Taónak. Oké? - mosolyog rám. Először meglep a kérdése, végül szélesen elmosolyodom. Ez jó ötlet. Amúgy is nehéz tegezni egy ennyire fiatal férfit.

- Rendben. - Biccentek. - A napom pedig. Tudod, ugyan olyan volt, mint mindig. Annyi különbséggel, hogy nem néztek rám és nem gúnyoltak annyit. Haladunk - mondom büszkén. 

     - Ennek örülök - bólint. - Lenne egy eléggé fontos kérdésem. Mennyit szoktál tanulni történelem órákra? - Kérdése váratlanul ér. Megdermedek. Öhm, muszáj őszintének lennem?

- Nem sokat... - motyogom lehajtott fejjel. 

- És miért? Eddig van két egyesed, és egy hármasod. Dorothy, nem akarlak megbuktatni, de ha így folytatod-

- Zitao, tudom! - szakítom félbe gyorsan, nem akarom, hogy végigmondja. - Csak, csak nem tudtam odafigyelni tanulás közben. Egyrészt nem köt le, másrészt... kavarognak bennem az érzések, s fáj a bensőm - szorítom tenyerem mellkasomra. - Az a két egyes még azelőtt volt, mióta beszélgetni kezdtünk. Azóta írtam egy hármas röpdolgozatot. Tudom, nem elég, s hogy bukásra állok, de javítani fogok! Már dolgozom az ügyön - hadarom. 

- Merem remélni. Folyamatosan felelni fogtok, úgy készülj. Már csak egy hónapod van, júniusban már nem lesz lehetőség a javításra.

     Sűrűn bólogatok.

     - Az irodalom jegyeiddel viszont meg vagyok elégedve. Látszik, hogy érdekel a tantárgy. - Hú, ezt most dicséretnek veszem. - Azt is nagyra értékelem, hogy olvasol. Csak nem órán kéne, ugyebár - pöcköl homlokon mosolyogva. 

- Az már egy hónapja volt - duzzogok, s megdörzsölöm a homlokom. - Azóta nem csinálok ilyesmit. 

- Na, s még mindig azt hiszed, hogy kövér vagy? - Karba teszi a kezeit. Candy kap az alkalmon, kiugrik gazdája öléből, majd elrohan valahová. Ilyet hogy a picsába lehet kérdezni egy lánytól?! Mindegy is, úgy sem számítok annak. Tomboy vagyok. 

- Igen. S nem változik a véleményem. - Vállat vonok. 

- Pedig nem vagy az - rázza meg a fejét. Alaposan végigmér, lábaimtól az arcomig. 

     De, de az vagyok. Nem neked kell minden nap ezt a testet bámulnod, s nem téged piszkálnak miatta. 

     - Kérhetnék egy pohár vizet? - kérdezem, gyorsan témát váltva. 

     Felkel a kanapéról, s felém néz, majd a konyha felé biccent. Követem őt a konyhába, ő tölt nekem egy pohár hűsítő vizet, én a pultnak dőlve várom. Felém nyújtja az üveget, elveszem, s húzással eltüntetem a tartalmát. Ez nagyon jól esett. A pultra teszem a poharat, kézfejemmel megtörlöm ajkaim. 

     Zitaóra nézek. Visszanéz rám. Csendben szemezünk. Arckifejezése, szemei olyanok, mint az egy héttel ezelőtti történéskor. Mikor mondani akart nekem valamit, vagy csak beképzeltem. Mi ez a hirtelen váltás? Miért néz így?

     Megindul felém, megáll szorosan előttem. Elzár minden menekülési utat. Nagy szemekkel nézek fel rá, fejem fel kell emelnem. Mit akar csinálni? Kezd kényelmetlen lenni ez a helyzet. Szívem eszeveszett tempóban ver, szinte már fájdalmasan, majd kiugrik, torkomban érzem. Folyamatosan nyelek, légzésem sem egyenletes. Nem tudom, mit akar tenni Tao. Semmi reakciót nem mutat, csak néz tovább szótlanul. Az agyam teljesen kikapcsol, nem tudok gondolkodni. Rabul ejtenek a szemei. Érzem a belőle áradó parfüm illatát, teste melegét. 

     Bal tenyerét testemre simítja, teljesen átöleli derekam. Felrántom a szemöldököm. Reakcióm figyeli, viszont semmi sincs az arcomon. Ő viszont olyan, mint egy nyitott könyv. Szemei furcsán csillognak, szája résnyire nyitva. Megnyalja kiszáradt ajkait. Jobb karját a hátamon vezeti fel, egészen tarkómig. Birizgálja a tarkómon levő rövid hajat. 

    Ennyire közel még soha, senki sem volt hozzám. Viszont, nem tolom el magamtól Zitaót. A kíváncsiság átveszi a kezdeti félelem helyét. Egy nagyot nyelek, arcom ég, szívem zakatol, lábaim remegnek. Még mindig szemezünk.

     Jobb kezével, amivel tarkóm birizgálta, most belemarkol a sűrű hajamba, erősen markolja ujjaival hajzatom. Felszisszenek, de próbálom nem eltorzítani arcom a hirtelen fájdalomtól.
     Lassan beszívja a levegőt, akadozottan fújja ki. Egyre közelebbről érzem a lélegzetvételét, fokozatosan hajol felém. Arca az én arcom előtt van. Így közelebbről még szebb. 

     Hajamnál fogva hátrahúzza a fejem, s én engedem neki. Mit akar tenni? 

     Meleg leheletét nyakamon érzem. Elakad a lélegzetem, erősen összezárom a szemeim. 

     Olyan, akár egy vámpír. 

     Puha ajkai bőrömhöz érnek. Nem puszil meg, épphogy hozzáérnek a felülethez. Viszont ez is elég, hogy egész testem felforrósodjon, arcom lángban ég. Az érintéstől libabőrös leszek. Tenyerem izzadni kezd, ökölbe szorítom mind két kezem, levegőt is elfelejtek egy pillanatra venni.

     Ajkai eltávolodnak. 

     Pár pillanat múlva egy nagy csókot nyom nyakamra, miközben nyelvét is kidugja. Felsóhajtok. Egy nagy cuppanással válnak el bőrömtől ajkai. A csók helye hideg lesz a nyáltól. Úgy érzem, menten összeesek. 

     Miért... csinálta ezt...?

     Nem néz fel rám. Újra, s újra megismétli a csókokat. Fejem még jobban hátrahúzza, hogy kényelmesen hozzáférjen nyakamhoz. A csendet cuppogó hangjai, s az én sóhajaim töltik be. Végigpuszilja a nyakam mindkét oldalát, néha-néha nyelve hegyét is beleveti a játékba. Mozdulatlanul állok, s élvezem az ismeretlen érzést. Eközben közelebb lép, testünk összesimul. Belelépünk egymás intim szférájába. 

     Miért... hagyom...?

     Kinyújtott nyelvét végighúzza torkomon, nyálas csíkot hagyva maga után. Az eddigieknél is nagyobbat sóhajtok.

     Kedvel? Vagy csak játszadozik velem? Régen volt nővel, s most rajtam vezeti le frusztrációját? Ha ezek egyáltalán összefüggenek... nem értek az ilyesmihez...     

S ekkor ráveszem magam. 

     Eltolom magamtól, bár nehezemre esik. Tudom, hogy nem helyes, amit az előbb csináltunk. 

 - Zitao... - lehelem a nevét. Letörlöm a nyakam tenyeremmel, de még mindig érzem csókjait, nyelve útjait. 

- Ne haragudj. Kicsit elvesztettem a fejem - suttog, de nem néz rám. 

     A fejem rázom.

- Nem kellett volna idejönnöm - mondom halkan, de nem gondolom komolyan. Ezt csak az agyam gondolja, viszont a szívem örül. Örül annak, hogy itt lehet, örül az előbbi törődésnek, a csókoknak, örül, hogy ennyire közel volt Zitao. A férfi mozdulatlanul áll előttem.

     A szívem majd megszakad, mikor meglátom fájdalmas arcát, bánatos szemeit.

     Miért lett hirtelen... ilyen? 

- Jobb, ha megyek... - motyogom, próbálok nem a szemébe nézni. Ha élveztem, akkor... akkor miért csinálom ezt vele? Talán azért... mert nem látom helyesnek. Ő csak a tanárom. Ráadásul öt évvel idősebb.

     Szótlanul kikerülöm. Lassú léptekkel megyek ki a konyhából, s közelítem meg az előszobát. Szívem még mindig őrült tempóban ver. Meztelen talpa csattog a parkettán, ahogy lohol utánam.

     Erősen megragadja a csuklóm. Érdeklődve fordulok felé. Arckifejezése ugyan olyan, mint az előbb. Mint egy bántalmazott kutyáé. Húzni kezd maga után, vissza, a nappaliba. Ellenkezni sincs időm. Leültet a kanapéra, mellém telepszik. Átöleli karjaival a derekam, s az ölébe húz. Erősen magához ölel. Mereven nézem a szemközti falat, teljesen össze vagyok zavarodva.

- Maradj itt... - Hangja halk, kétségbeesett. 

     Hova lett az a tanár, aki határozott, de szigorú? Talán... az is csak egy álarc? 

     Nem tudok mit mondani. 

     Átölelem széles hátát, apró melleim mellkasának nyomódnak, de jelen esetben nem érdekel. Egyenletesen simogatom, miközben azon agyalok, mi lehet a baja. Érzem, hogy szíve őrülten ver. Arcát vállgödrömbe bújtatja, lélegzetvétele akadozó, nem egyenletes. 

- Mi a baj? - suttogom a fülébe.

- Annyira... annyira egyedül érzem magam... - dünnyögi bőrömbe. - Olyan jó, hogy itt vagy. 

     A nyakamba csókol. Ismét. Megmarkolom hátán a felsőt.

     Miért mondja azt, hogy egyedül érzi magát?

- A családod hol van? - kérdezem. 

- A város másik felében.

- Barátnőd... miért nincs barátnőd? 

     Megdermed kezeim között, de nem távolodik el, erősebben szorít magához. 

- Most... most nem akarok beszélni róla - megrázza a fejét. 

- És... miért csináltad azt az előbb? 

     Nem kapok választ. 

     Nem értem ezt az egészet, nagyon kusza. Az előbb ugyan itt ültünk, és az iskoláról beszélgettünk. Aztán kértem egy pohár vizet. Adott. Aztán szemeztünk, majd gondolt egyet, és a nyakam csókolta többször is. Aztán mondta, hogy ne haragudjak, én pedig közöltem vele, hogy elmegyek. Megállított. Visszahúzott. Most pedig itt ölelem, s vigasztalom. Ráadásul nem is tudom, hogy miért. 

     - Miért érzed magad egyedül? - Újra próbálkozok, hátha meg tudok valamit.

- Mert egyedül vagyok - sóhajt, s eltávolodik tőlem. Nagy szemekkel néz az enyéimbe, csak úgy kavarognak benne a különféle érzések. 

     Elengedem hátát. Bal tenyeremet puha arcára simítom, hüvelykujjammal cirógatom bőrét. Szemeit lehunyja, tenyerét kézfejemre teszi, élvezi érintéseim. 

     Lassan nyitja fel szemhéjait, szomorú szemekkel néz. 

     - Most már nem vagy egyedül - nézek mélyen a szemébe, hangom halk, de határozott.